Levéltári Szemle, 49. (1999)

Levéltári Szemle, 49. (1999) 2. szám - DOKUMENTUM - Cieger András: Lónyay Menyhért feljegyzései / 30–37. o.

A közvélemény számára is úgy tűnt, hogy Lónyay személye felértékelődött a változások során. Januári név- és születésnapjára hűsége jeléül 79 képviselő küldte el neki fotóját egy albumban, hamarosan pedig Tisza folytatott vele hosszú, bizalmas megbeszélést. A látszat azonban csalt. Az események nem a Lónyay által reméltek szerint alakultak, az újabb politikai fordulatok (pl. Tisza sikeres kihallgatása, illetve az, hogy őt viszont nem hivatta az uralkodó) ismét elkedvetlenítették, naplója nem folytatódik, számos lapja üresen marad. Február 17-én már testvérét csak olyan háttértárgyalásokról tudja tudósítani, amelyekben ő nem vesz részt, illetve felmerül már benne - bár még csak kesernyés iróniával - az ellenzéki szerep vállalása is. Tisza visszatérését követően ugyanis lázas egyeztetésekre került sor a fúzió kérdéséről a Deák-párt egyes vezetői és Tisza balközép pártja között. Február 21-én a király is lejött a magyar fővárosba, hogy meggyorsítsa a kormányalakítási tárgyalásokat és hogy végképp eloszlassa fenntartásait a balközép kormányra kerülésével kapcsolatban. A kormánypárt és a balközép programjának összehangolása február 25. táján fejeződött be, ám a személyek kiválasztása még eltartott egy ideig. Ekkora már Lónyay számára is világossá vált visszatérésének lehetetlensége, 26-án és 27-én írott leveleiből kiderül, hogy a tárgyalások menetéről hézagosak az ismeretei, pletykákat tud csak tovább adni, az események rajta kívül és tőle távol játszódnak. Jól látható tehát, hogy Lónyayt és híveit teljesen mellőzték a tárgyalások utolsó heteiben (sőt tudjuk, hogy maga az uralkodó kifejezetten neheztelt Lónyayra politikai magatartása miatt). Sajnos, ennek okait itt nem áll módunkban ismertetni. Lónyay Menyhért március harmadikán felszólalt a képviselőházban. Örömét fejezte ki a két nagy párt egyesülése felett és támogatásáról biztosította az új kormányt. Fenntartotta magának a jogot azonban arra, hogy a kormány hibái és tévedései ellen szót emeljen. Saját helyzetéről szólva pedig kijelentette, hogy ő továbbra is az 1867-ben megkötött kiegyezés talaján áll, de meg kívánja őrizni függetlenségét, ezért nem lép be a Szabadelvű Pártba. Az 1875-ös év tehát Lónyay politikai pályáján is korszakhatárként szerepel. A rendszer fennállása óta a kormánypárt meghatározó egyénisége volt, de most megválik a párttól és függetlenként politizál tovább (hisz az ellenzéktől még nagyobb távolság választja el). Az 1875-ös választásokat követően pedig több évtized után - igaz, csak átmenetileg, de - megválik a Képviselőháztól is. Az itt közölt forrás tehát az ország és a Lónyay egyéni sorsát jelentősen befolyásoló tárgyalások időszakában született, és egy rövid betekintést enged Lónyay pillanatnyi lelkiállapotába, gondolataiba. Ám nemcsak az 1875. januári és februári események egyegy mozzanatát és a naplóíró akkori benyomásait ismerhetjük meg belőle. E néhány oldalnyi szöveg lényegében az 1867 és 1875 között eltelt időszak egészének is a tömör keresztmetszetét adja, igaz egyetlen egy nézőpontból: a kormányzati politika oldaláról. A jegyzet valójában az 1867-es rendszer két megalkotójának, a kiegyezés utáni első kormány két tagjának, két volt miniszterelnöknek a beszélgetését, pontosabban kölcsönös vádaskodását örökíti meg. 1874-75 fordulóján mindketten átélhették az általuk teremtett rendszer súlyos válságát, az ország szebb jövőjébe vetett reményeik megkérdőjéleződését. A kormányzati politika sikertelenségéért egymást vádolták. A közös múlt, az együtt megvívott politikai harcok emléke (és persze a politikusi taktika) azonban nem hagyta, hogy szó nélkül (udvarias formalitások után) elmenjenek egymás mellett, így talán utoljára 36