Levéltári Szemle, 48. (1998)

Levéltári Szemle, 48. (1998) 1. szám - KILÁTÓ - Glück Jenő: Aradi levéltári források a francia háborúk idejéből, 1792–1815 / 55–61. o.

november 23-án közülük mintegy kétszázan Aradig az utat gyalog tették meg. Egyeseket alkalmaztak, mint például egy római katolikus papot, aki 1798 és 1802 között plébánosként működött Pankotán (765/1802). A hadi kiadások következtében az adóteher folyamatosan nőtt. A jobbágyok mindinkább természetben fizettek, ami számukra aránylag kedvező volt. Maga Arad megye járta ki 1796-ban, hogy az adóhátralékot búzában és zabban róhassak le (269/1796). Az 1801 után bekövetkezett szárazság, de különösen az 1811-1813 közötti rendkívül gyenge termés, kritikus helyzetet teremtett. A megye 1814-ben értelmetlennek nyilvánította az exekuciót a hátralék behajtására (742/1814). Az aradi mesterembereket - főképp 1805-tól - szorították hadiszállításra. A Helytartótanács 1805. szeptember 26-án a német lábbelikészítők feltétlen igénybevételét rendelte el. Később a többi települések lábbelikészítőit is hadimunkára fogták, de a megye csupán a nemesi felkelés igényeivel törődött. Úgy látszik, a várbeli intendatúra nem volt megelégedve a polgári hatóságok intézkedéseivel, sőt maga parancsolgatott, amit a megye nehezményezett (794, 809/1805; 202/1806). Érthető, hogy 1809-ben fokozott mértékben siettették az őrlést katonai célra. Ugyanakkor mesterembereket Bajára irányítottak (430, 577/1809). A polgári lakosság számára igen terhesnek bizonyult a katonai beszállásolás. Arad megye helyzetét nehezítette, hogy a Maros mentén, rajta keresztül húzódott az Erdélybe vivő főút. A panaszok özönlöttek, főképp a főútvonalak menti községek részéről. Jellemző, hogy 1805 augusztusában Erdélyből egyszerre négy ezred átvonulását kellett biztosítani (598/1805). A legsúlyosabb helyzet a túlzsúfolt aradi várban alakult ki. 1801-ben a várparancsnok könyörögve kérte a megyét, hogy egy újabb századot osszon szét a falvakban, mivel a kazamatákban szörnyű a zsúfoltság (673/1801). A megye úgy próbált segíteni a bajon, hogy hat jelentősebb településen, a főútvonalak mentén, kisebb kaszárnyákat létesített, ezek azonban mindinkább elégtelennek bizonyultak (843, 894, 1082, 1149/1795; 144, 470/1797). A beszállásolások nem egyszer erőszakoskodásokba torkolltak. 1806-ban Arad város vezetősége felpanaszolta a Mak lovasezred parancsnokának erőszakoskodásait (749/1806). Sok dokumentum a katonák nyomorát tárgyalta, így például 1801-ben a megye csak úgy tudta biztosítani - késedelmesen - a De Vins ezred járandóságát, hogy kamatra kölcsönt vett fel (439/1801; 47/1803). A szaporodó közterhek másik forrása a kötelező fuvarozás volt, ami 1809ben érte el tetőfokát. így például 1809-1810 telén, egyedül a várban működő élelmiszerraktár számára, naponta 150 szekeret kellett biztosítani (896/1809). A fennálló helyzettel szembeni tiltakozás sajátos formája a tömeges öncsonkítás volt. Elegendő utalnunk arra, hogy Tauc községben 1815-ben 590) olyan fiatal élt, aki öncsonkítással igyekezett magát a katonai szolgálat alól kivonni (596, 598/1815). A tiltakozás másik formája a szökés volt. A csapattestektől megszököttek iratanyaga szintén tetemes. így például a De Vins ezred otthontartózkodása idején a környék ismeretét kihasználva, tömegesen hagyták el a katonák egységeiket. Hasonló helyzetet tükröznek a St. Iulien ezred jelentései. A Helytartótanácstól is tömegesen érkeztek leiratok a szökevényekről, akiknek vagyonát le kellett foglalni, ha egyáltalán volt mit. A szökött katonák kockázatos tettre vállalkoztak, mivel a jóformán természeti gazdálkodást folytató parasztok számára valóságos kincsnek számított a szövekények fejére kitűzött díj. Igaz, a megyének nem mindig volt pénze, hogy azonnal kifizesse a díjakat, például 1794-ben négy borossebesi lakos két 60