Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 4. szám - Ujváry Gábor: "Iskola" a határon túl: a Római Magyar Intézet története, 1912–1945 / 3–37. o.

Basüides Barna, Jeges Ernő, Kákay-Szabó György, Nemessányi-Kontuly Béla, Molnár C. Pál, Patkó Károly, Szabó Vladimír, az építészek és iparművészek köréből: Bárdon Alfréd, Szuchy Ferenc, a szobrászokéból: Erdey Dezső, Farkas András, Kuzmik Lívia, Pátzay Pál, Végh Ilona, Vilt Tibor). Az eddig említetteken — tehát a Történeti Intézet jórészt fölsorolt tagjain, illetve a több alkalommal Rómában időzött művészeken kívül — immár kiérkezésük sorrendjébe szedve a neveket, kissé önkényesen válogatva a gazdag listából, a következő tagokat emelném ki: 1928/29: Árkay Bertalan, Dex Ferenc, Kardos Tibor, Szőnyi István, 1929/30: Farkas Ferenc, Medveczky Jenő, Meszlényi Antal, 1930/31: Farkas Ferenc, Gáborjáni Szabó Kálmán, Hincz Gyula, Kardos Tibor, Radó János Polikárp, Tempfli István, 1931/32: ismét — már harmadszor — Kardos Tibor és — másodszor — Tempfli István, majd a következő — a korábbiaknál jóval kevesebb ösztöndíjast fogadó — évekből: Rónay László (aki háromszor az olasz, egyszer pedig a magyar állam ösztöndíjasa volt), Balás-Piri László, Fischer — utóbb Ferenczi — Endre, Iván Szilárd, Mészáros László, Búza Barnabás, Buday György, Bánk József, Kerényi Jenő, Breznay József, Szentgyörgyi Kornél, Kurucz Dezső. A Fraknói-villában 1924/25-ben 6, 1925/28- és 1926/27-ben 9—9, 1927/28ban 10 fő lakott, az új otthonban, a Palazzo Falconieriben 1928/29-től 1930,/31-ig 40-nél valamivel többen, 1931/32-ben és 1932/33-ban már csak 21-en, ezt követően mind kevesebben, a harmincas évek végén már csak tízen időztek. A negyvenes évek elején ismét emelkedett az ösztöndíjasok száma: az utolsó, még munkával eltöltött tanévben, 1942/4C-ban megint 21 tagot számláltak. Az Intézet „osztályait" mar a húszas évek végéről fönnmaradt jelentésekben sem különítették el egymástól — ilyen értelemben az Intézet szervezete sohasem tükrözte a Klebelsberg elképzelte fölosztást —, kizárólag a Történeti Intézetet és a Collegium Hungaricumot választották szét következetesen, néha pedig jelezték az 1933-ban önállósodott papi kollégium különleges helyzetét. Az összes ösztöndíjasnak kb. 40%-a a művészek (ideértve az építészeket is), 20—25%-a a legkülönbözőbb egyházi tanulmányokat folytató tagok közül került ki, a többiek csaknem mindannyian társadalomtudományi — mindenekelőtt történeti, nyelvészeti, művészet- és irodalomtörténeti, archeológiai és klasszika-filológiai — kutatásokkal foglalkoztak vagy ezirányú képzésben vettek részt.

45 Ahogy azt az ösztöndíjasok névsora kitűnően illusztrálja, többségük további sorsára is jelentős hatással volt a római tartózkodás. Az ott töltött időszak alapos kihasználásáról, római munkásságuk és kutatásaik eredményéről forráskiadványok, önálló kötetek, tanulmányok és cikkek sorozata, építészeti tervek, képző- és iparművészeti alkotások sokasága, a „római iskolának" az e századi magyar művészettörténetben játszott kiemelkedő szerepe tanúskodik. Ügy hiszem, sok szempontból igaza volt Farkas Zoltánnak, mikor a klebelsbergi művészetpolitikát bírálva kijelentette: „Klebelsberget képzőművészeti elgondolásaiban eklektikus historismus irányította. Nem ismerte fel saját korának önálló művészet teremtésére irányuló hajlandóságait, nem iparkodott ezeket támogatni. Azt kívánta a vágyait és rendelkezéseit kiszolgáló művészettől, hogy az eddig kialakult formákhoz igazodjék. Nem látta meg, hogy a jelen éppen úgy történelmet alkot, mint a múlt, a hagyományok utánzását, vagy mint nevezte, tiszteletbentartását követelte/"

16 Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy Klebelsberg — akár egyéni ízlésével is szembekerülve — fölül tudott emelkedni saját művészeti elképzelésein. Hiszen számtalan támadás érte — éppen az őáltala leginkább kedvelt „mesterek" köréből — a római Intézet szobrász és festő ösztöndíjasainak személye és stílustörekvései miatt, ám ő mégis kiállt Gerevich Tibor „iskolaalapítási" törekvései mellett. Persze Gerevich is megpróbálta a művészeket arra inspirálni, hogy a klasszikus ókori és olasz művészet formáit, 20