Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 3. szám - MÉRLEG - Szerencsés Károly: A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. Bp., 1993 / 88–96. o.

korszak" megítélése. A múlt, amely gazdasági csődnél, ellenzéki támadásnál, látványos tömegtüntetéseknél hatékonyabban járult hozzá ahhoz, hogy egy nyolcszázezres állampárt önmagával meghasonlott állapotban elálljon a demokratikus kibontakozás útjából. A rádióban még mindig arról beszél a képviselő, hogy miért jó az, ha csak harminc év után lesznek kutathatóak a dokumentumok, és én kedvenc meggyfám árnyékában újra fellapozom az öt évvel ezelőtti szigorúan titkos jegyzőkönyveket. Ajánlom másnak is, tanulságos olvasmány. Kény szerlépés! A dokumentumokat olvasva kis fantáziával ott érezhetjük magunkat a dunaparti „Fehér Ház" ismert helyiségében. A teremben izgatott, a történelmi pillanatok fontosságáról meggyőződött emberek, a feszültség, az indulatok kitapinthatóak. Kiemelkedően fontos döntések születtek az MSZMP KB február 10—lll—i ülésén, ez a kötet első dokumentuma. Itt még arról beszélnek, hogy „a tét nem kevesebb, mint az, hogy a párt egységének megújításával, szervezeti fegyelmének megszilárdításával képes lesz-e a társadalmi események határozottabb befolyásolására, a nemkívánatos jelenségek, az átalakulással együtt járó politikai szélsőségek elleni fellépésre, ha kell, az ellentámadásra". (3. o.) Bizonyos optimizmus is jelen van: „Én meg vagyok arról győződve, hogy az idő nekünk segít." (7. o.) Önámítás, vagy téves értékelés: „Az emberek döntő többsége félti a szocialista rendszert, az elért eredményeket, nemzetközi tekintélyünket." (8. o.) A hatalom megtartásának lehetősége reális alternatívaként jelenik meg: „A vezető szerep megtartásának tárgyi eszközeivel és feltételeivel, [.. . ] egyértelműen rendelkezünk. Az egyetlen szervezett párt vagyunk sok százezer olyan taggal, akik hajlandók áldozatot vállalni, tenni valamit a párt érdekében. Döntő többséggel rendelkezünk a Minisztertanácsban és az államhatalom szerveiben. Formálisan az Országgyűlésben is. Meghatározó a jelenlétünk a gazdasági élet vezető posztjain." (121. o.) A kényszer nyilvánvaló: „A politika történetében kevés olyan szituáció van, amikor egy párt egyedüli helyzetét, monopolhelyzetét tulajdonképpen feladja, miközben még rendelkezik eszközökkel ahhoz, hogy ezt megakadályozza. Előrelépés-e, vagy visszalépés ez? Szerintem ez egy kényszerlépés. Ma már nem tudunk mást tenni, ha nem akarunk esetleg egy súlyosabb katasztrófát az országban előidézni." (648. o.) A visszafogott optimizmus még áprilisban is töretlen: „Ellentámadásba kell lendülni a lövészárokból, mert védekező harcmodorral győzni nem lehet. Természetesen nem szabad felesleges illúziókat táplálni, sem koalícióban, sem egyedül nem tudjuk rövid idő alatt kivezetni a válságból az országot, de el tudjuk indítani a kifelé vezető úton." (714. o.) A defenzív magatartás ellen még 1989 júliusában is makacsul fellépnek a Központi Bizottságban: „Azt hiszem, hogy a pártnak ideje volna most már támadásba menni..." (1353. o.) A múlt és a többpártrendszer Az igazi indulatokat kiváltó kérdés azonban Pozsgay Imre híres nyilatkozata volt, amelyben népfelkelésnek nevezte 1956-ot a rádió 168 óra c. műsorában, január 28-án. „Levelek ezrei érkeztek a párttagoktól, kollektíváktól a Központi m