Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 2. szám - MÉRLEG - Gergely Jenő: Beke Margit: A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919–1944 között. München, Budapest, 1992 / 89–94. o.

egyházmegyeiek, tehát túlmutattak a helyi ordinarius jurisdictioján. Ennyit talán arról, hogy miben látjuk a püspöki konferenciák lényegét. A bevezető tanulmányban Beké Margit a püspöki kar tanácskozásainak történetét ígéri. Valóban eredeti és újszerű dolgozata 1918-ig terjedő része, és alapjában véve egyetértünk vele mindabban, amit az 1919—1944 közötti időszakról tézisszerűen említeni szükségesnek tartott. De nem tűnik logikusnak e

§y ilyen léptékkel haladó tanulmányban, hogy legalább ugyancsak tézisszerűen ki ne futtassa mondanivalóját az 1945 utáni időkre is. Az 1945 utáni fél század tekintetében is minden ódium nélkül meg lehetett volna világítani: akkor kikből állt, hogyan működött a püspöki konferencia. A bevezető tanulmánnyal kapcsolatban — mint már rámutattunk — nem önmagában véve van kifogásunk, hanem azt a tényt kell leszögeznünk, hogy a tanulmány nem elsősorban a közölt forrásokkal foglalkozik, ami önmagában annak nem értékmérője. Néhány, nem kardinális megjegyzést azonban így is tehetünk, ha már a közölt adatok precizitásáról van szó egy ilyen volumenű műben. Közismerten bonyolult probléma az impérium változás nyomán 1920-tól beálló egyházkormányzati változások sora. A püspöki kar, főleg Csernoch bíboros a 20-as évek első felében minden módon igyekezett elejét venni a szelt egyházmegyék dismembratiojának. De amikor a 20-as évek második felében a Szentszék az utódállamokkal rendezni kívánta kapcsolatait, ez a magyar érdek háttérbe szorult, amint a Dissertationes egyik kötetében Salacz Gábor alaposan dokumentálta. így elsősorban a román konkordátum, amely 1929. július 7-én lépett életbe, befolyásolta a váradi és a szatmári egyházmegyék megosztását. Szerzőnk tanulmányának 20. oldalán ez olvasható: „A nagyváradi latin egyházmegyének ittmaradt részéből apostoli kormányzóságot szerveztek, és az 1929-től Debrecen székhellyel működött. A szatmári egyházmegye területén kezdetben helynökség, 1930-tól pedig apostoli adminisztratúra létesült." Holott arról van szó, hogy 1920-tól a váradi és szatmári magyar rész vikáriátus, 1929től pedig mindkettő adminisztratúra. Az 1929. október 25-i konferencia jegyzőkönyvének 1/b. pontjában Serédi bíboros elnökként tett közlésében üdvözli „Lindenberger Jánost és Székely Gyulát (mérki plébános — GJ) apostoli adminisztrátorrá történt legkegyelmesebb kinevezése alkalmából." A jegyzőkönyv azt jelenti, hogy a két szelt részből egyidejűleg lett apostoli kormányzóság. Ha nem így van, akkor ezt forrással kellene korrigálni. A 21. oldalon — ami ugyancsak az 1939—1944 közötti korszakkal foglalkozik — a szerző figyelmeztet rá, hogy ekkor stabilizálódik az évi két, tavaszi és őszi konferencia. Talán a jelzett kivételeknél — 1939 és 1944 — meg lehetett volna mondani, hogy 1939 elején azért került sor rendkívüli konferenciára, mert rendkívül fontos törvényjavaslatokat tárgyalt meg előzetesen a fórum: a készülő honvédelmi törvényjavaslatot és a II. zsidótörvény-javaslatot. 1944ben pedig az őszi konferencia megtartása maradt el, szerintünk nem annyira a német megszállás miatt, mint inkább azért, mert a megnagyobbodott ország keleti felén volt már a front, és onnan az ordinariusok eleve nem jöhettek. Nem értünk egyet Beké Margit 1919 utánra vonatkozó, ugyancsak a 21. oldalon található megállapításával, miszerint „A jegyzőkönyveket továbbra is a legfiatalabb ordinarius vezeti, és azok nyomtatott formában kerülnek vissza a tagokhoz. A konferenciákat előkészítő püspöki bizottság szerepét a prímás egyetlen személyre ruházza át". Eszerint a szerző álláspontja is — helyesen — az, hogy a hivatalos, hiteles jegyzőkönyv a tagokhoz nyomtatásban visszajuttatott, az elnök, a két hitelesítő tag és a jegyzőkönyvvezető aláírásával ellátott változat volt. Ha ez így van, nem érthető a mondat első fele, hogy miért a hivatalában legfiatalabb ordinarius vezette volna a jegyzőkönyveket. 90