Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 2. szám - KILÁTÓ - Borsa Iván: Gondolatok Manfred Pohl víziójának olvasása kapcsán / 75–77. o.

Az innen nyerhető adatok alapján történik a „történeti információk feldolgozása", amely az ábra szerint figyelembe veszi „a lehetséges jelenlegi ismereteket" is. Mindez adja a vállalat „történeti információs potenciálját". Ha csak a fent ismertetett célkitűzéseket, az ismertetett történeti információs potenciált vesszük alapul, s elgondolkodunk, hogy egy ilyen új típusú levéltárosnak milyen új, levéltárakban eddig alig vagy egyáltalában nem alkalmazott szakismeretekkel kellene még rendelkeznie, a tanulmányból a következők olvashatók ki, a teljesség igénye nélkül: értenie kellene a mikrofilmhez és a mikrofiche-hez, a hagyományos kép- és hangdokumentumokhoz (fénykép, film, dia, rádió, lemez, szalag), valamint könyvtárosnak (könyvek, folyóiratok) és vállalati szak szerinti dokumentalistának kellene lennie, ismernie kellene az elektromos kép- és hangrögzítést (videomagnó), az elektronikus adatfeldolgozást, ideértve annak rendszerszervező — szoftver—, esetleg hardver szakismereteit, továbbá költség- és haszonelemző, üzemgazdász, reklám- és marketing szakemberként is meg kellene felelnie, és ismernie kellene a vállalat szervezeti felépítését, termékszerkezetét, részt kellene vennie a vállalati arculatformálásban, és nem utolsósorban olyan „történeti információs ügynökök („historical information brokers") kellenek, azaz olyan munkatársak, akik a vállalaton belül vagy azon kívül, a vevőknek, a történeti információt mint piaci terméket szolgáltatják." M. Pohl is felveti, hogyan történjék ennek a foglalkozásnak a képzése. Határozott állásfoglalása, hogy „Semmiképpen sem ajánlatos történészképzés magiszteri vagy doktori vizsgával és utána levéltárosiskolai képzés". Ezzel állítja szembe azt a javaslatát, hogy „mielőtt a jelölt a történeti információs központban munkába áll, mint az egyetemet végzettek nagy része (pl. közgazdászok vagy jogászok), járja végig gyakornokként a vállalat többi osztályát. Ez annál fontosabb, mivel épp a történeti információs központnak kell igazán ismernie a vállalat szervezetét". (Csak zárójelben említem, hogy ez az ismerkedés egy történész egyetemi végzettséggel és posztgraduális levéltárosképzésben részesült vállalati irattáros/levéltáros esetében is kívánatos). Ezek szerint a levéltárban tevékenykedő közgazdász vagy jogász végzettségű „történeti információs ügynöknek" (brókernek) nem volna szüksége a fent felsorolt szakismeretek mellett sem történészi, sem levéltárosi szakismeretre. Hogy mi lenne a levéltár által eddig ellátott tradicionális feladatokkal, erről sincs szó nagyívű elgondolásában. Az olvasóban, aki 55. éve dolgozik levéltárban, óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy M. Pohl elgondolásának feltehetően csak annyi köze van a nemzetközileg elfogadott levéltárhoz (archeion/archívum/archív/archives stb.), hogy más irányú céljai eléréséhez ugródeszkának, netán fügefalevélnek akarja használni a vállalat történeti iratanyagát. Ha megadatnék M. Pohlnak, hogy álma megvalósításához szükséges anyagi fedezet, és szakértői gárda egy vállalaton belül rendelkezésére állna, úgy számára az a javaslatom, hogy ez a gárda (a fentiekben felsorolt szakmai ismeretekkel rendelkező menedzserek, reklámszakértők, vállalati arculatkészítők stb.) a történész egyetemi végzettségű és ezt követően levéltáros iskolát végzett vállalati levéltáros, a könyvtáros és a dokumentalista irányításával ismerje meg, hogy milyen jellegű, müyen összetételű a hagyományos levéltári, könyvtári és más dokumentációs forrásanyag, s ők merítsenek a levéltáros, a könyvtáros és a dokumentalista támogatásával céljuk/céljaik megvalósításához szükséges adatokat. így kevesebb energiával szakszerűbben, jobb eredményt fognak elérni. Borsa Iván 77