Levéltári Szemle, 45. (1995)
Levéltári Szemle, 45. (1995) 2. szám - Ódor Imre: A "hivatali elit" Baranya vármegyében, 1711–1813 / 21–34. o.
zővé, majd a vármegye pecsétjét is megszerezve, a közgyűléssel megfosztatta az alispánt tisztétől, s Daróczy Ferenc megválasztatásával tette teljessé sikerét. 7 Az 1718. évi tisztújítás alkalmával Daróczyt ugyan nem erősítették meg hivatalában (1719-ben már Tolna alispánja), de az alispánná választott Passardi János Pál hagyományosan jó kapcsolata a püspökkel nyilvánvalóan hozzájárult a megyei politikai élet konszolidációjához. Ezt, valamint a csekély érdeklődést is jelzi, hogy 1723-ban a tisztújító közgyűlésen az alispáni jelöltekre (Kun Ferenc, Gyurekovics Péter, Petrovszky József) mindössze 19-en szavaztak. A szavazatok arányát — első ízben — megörökítő jegyzőkönyv tanúsága szerint Petrovszky Józsefet 12 szavazattal, Kun Ferenc 7 voksa ellenében választották meg alispánná. 8 A szavazás kimenetelével a püspök-főispán ugyancsak elégedett lehetett, hiszen tisztújítást 1732. október 13-án bekövetkezett haláláig többé már nem tartott. A Tolnában birtokot (Fadd és Hencse) szerző Petrovszky és az ugyancsak a szomszédos megyéből származó jegyző, Pápay István minden bizonnyal a főispán bizalmi emberei voltak. A drasztikusan megcsappant baranyai nemesség (családfőinek létszáma az 1720-as évek végén 70—75 főre tehető), csak a más megyékből áttelepültek jóvoltából, a 18. század második évtizedére tudta helyi hatalmát intézményesíteni, a nemesi vármegyét kiteljesedett formában működőképessé tenni. Az armalisták „reconquista"-ja a nemesség tekintetében is túlnépesedett északnyugati megyékből indult ki, s helyenként áttételesen — Somogyon és Tolnán keresztül — érkezett megyénkbe. Az egzisztenciát jelentő tisztviselőségen túl, többek a bizonytalanság kockázatát is vállalva érkeztek Baranyába, s telepedtek le döntő többségükben a megye székhelyén, a térség legjelentősebb városában, Pécsett. A megye nagybirtokosok érdekszövevényében hánykódó tisztikarának mozgásterét hosszú időre behatárolta az a statútum, mely a tekintélyelv érvényesülését rögzítette: „... a tiszt uraknak tudniuk kell, hogy egy testet alkotnak, amelyben nem mindenki fej, hanem egyesek kéz, mások mint láb szolgálnak .. " 9 1716-ban nyilván a választási visszaélések következtében fogalmazódott meg az alispánná választás egyik fontos kritériuma: „...alispán csak teljesen független egyén lehet és nem valamely uraság alattvalója.. ." 10 E szempont érvényesítését természetesen semmi nem garantálta, s a manipuláció továbbra is jelen volt a küzdő felek eszköztárában. Joggal feltételezhető ugyanakkor, hogy e döntés — vetélytársai rovására — a püspök-főispán sugallatára történt. A következő tisztújítások mindenképpen ezt látszanak igazolni, hiszen a formailag független Passardi (1718), illetve családjának kapcsolata a püspökkel (fivére a püspök jószágigazgatója volt), majd a Tolnából „importált" Petrovszky megválasztása (1723) nem hagy kétséget efelől. A megye újjászervezésének időszakában a tisztviselők gyakori változását az indokolta, hogy lehetővé vált a hivatalok ellátására alkalmatlan, önkényeskedő tisztek gyors eltávolítása (Szelestey, Géczy, Makay). A politikai és gazdasági rend megszilárdulásával járó konszolidáció során a karok és rendek már hosszabb ideig is megtartották állásukban az alkalmasságukat bizonyító tisztviselőket. így már tudatosan lehetőséget adtak számukra, hogy magasabb elméleti felkészültségű és főként tekintélyes gyakorlattal rendelkező tisztségviselőkké váljanak. Az állások betöltésénél ezért a nemességen, magyar honosságon, a megyében lakáson és a megfelelő anyagi helyzeten kívül elsősorban a pályázó rátermettségét vizsgálták. A főispánok általában a főrendek soraiból kerültek ki. Alispán viszont a törvény értelmében csak birtokos köznemes lehetett. Ha valamelyik alispán 23