Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 2. szám - Ódor Imre: A "hivatali elit" Baranya vármegyében, 1711–1813 / 21–34. o.

összehangolásán, tehát egy sajátos konszenzuson nyugodott az a választási szisztéma, miszerint a közgyűlés a főispáni jelöltek (mégpedig az előzetes tárgyalásokon elfogadottak) közül választ alispánt. Közvetlenül a török uralmat követően ezt a rendszert nem lehetett maradéktalanul betartani, és ebben elsősorban a nemesség megcsappant számán kívül a zűrzavaros viszonyok és a jogi bizonytalanság játszott közre. A Rákóczi szabadságharc után is még jó ideig nem érvényesülhetett e választási gyakorlat, legalábbis Baranya és a szomszédos vármegyék példája ezt igazolja.

4 Még a Rákóczi szabadságharc időszakában (1705. szeptember 12.) került sor báró Nesselrode Vilmos Ferenc — 1703-tól pécsi püspök — főispáni kinevezésére. Ettől kezdve egészen 1777-ig viselték a pécsi püspökök a tolnai mellett a baranyai örökös főispáni méltóságot. A vármegye működéséről azonban csak a háborús, zűrzavaros időket követően, 1710-től állnak rendelkezésünkre adatok. Az 1710. év május 26-i közgyűlésen új alispánt választott a megye, Madarász László személyében. Ez, és a későbbi évek közgyűlései is kisszámú résztvevő jelenlétében zajlottak. A földesurak közül rendszerint csak Bana János nagykozár-remenyei, Passardi Pál és Péter pellérd-arányosi, Kövér Pál dunaszekcsői és Kersnerics János hidasi birtokosok jelentek meg. A nagy uradalmak birtokosainak jelenléte ritkaságszámba ment, mivel csak elvétve tartózkodtak a megyében. (Ebben az időszakban csupán Veteráni gróf tábornok tüntette ki jelenlétével az 1714. október 24-i közgyűlést.) Az uradalmak tisztségviselőik útján képviseltették magukat. Közülük néhány família a következő évtizedek jelentős baranyai családjává lett, így többek között a Hölbling, Friebaisz, Hegyi. A megyegyűlések rendszeres résztvevői között még a káptalan képviselőit kell említenünk, így Kasó István, Kapuchy György, Glavinich Sebestyén és Peicsus Kristóf kanonokokat. A közgyűlések résztvevőinek száma időszakunkbán 20 fő körül mozgott. Mondhatni, családi körben, de korántsem családias légkörben zajlottak a megye legfőbb irányítói fórumának ülései.

5 A püspökfőispán és a vármegye közt kezdettől fogva feszült volt a viszony, s az ellentét már Madarász

0 alispánná választásakor kiéleződött, igazából az 1713-as tisztújításban csúcsosodott ki. A vármegye tisztviselői karát főként idegenek és többségükben birtoktalan, szegény nemesek alkották. Az itt élő népességgel szinte semmilyen kapcsolatuk nem volt, kivéve a nagybirtokosokkal. A megyei tisztséget vállalók korábban uradalmi prefektusok vagy fiskálisok voltak, akiknek uraikhoz fűződő kapcsolataik a megyei szolgálatba lépve sem szakadtak meg. A századeleji tisztűjítások a megye hatalmi tényezői, Nesselrode püspök, az Eszterházyak és a Batthyányak összecsapásának színterei. Nesselrode a szomszédos megyékből, elsősorban a főispáni fennhatósága alá tartozó Tolnából hozott nemeseket (így például Daróczy Ferencet 1713-ban), akiket megyei tisztségekbe segített. Az Eszterházyaknák több alkalommal is (1710, 1715) sikerült dombóvári uradalmuk prefektusát, Madarász Lászlót az alispáni székbe juttatni. Az meg a Batthyányak erejét jelezte, s pozícióik javulását eredményezte, amikor „emberük", Hojcsy Mihály foglalta el az alispáni tisztet. A küzdelem, amely különösen az 1713—1719 közötti időszakban vált hevessé, gyakorta nem várt fordulatokat hozott. 1713-ban például két tisztikar is létezett, jelentősen gátolva a működés hatékonyságát. A következmény a főispán által igényelt kormányzati vizsgálat lett, de az áttekinthetetlen helyzet eleve eredménytelenségre kárhoztatta a bizottság tevékenységét. A főispán kudarcaként értelmezhető az 1715-ös restauráció is, amely Madarász választási győzelmével zárult. Konok kitartásának gyümölcse végül 1716-ban mégis beérett. Kihasználva Madarász távollétét (alispáni teendői szólították Somogyba), előbb bizalmi emberét Gyurekovics Pétert nevezte ki jegy-