Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 4. szám - HÍREK - Rádyné Rácz Katalin: "A (vár)megye az igazgatásban". Levéltári napok Budapest Főváros Levéltárában, 1994. október 7–8. / 104–107. o.

Sopron) történt áttelepülés okozta. Az 1780-as évekre elért hétszáz fős nemesi összlétszám 1848-ig lényegesen már alig változott. Az 1690—1700-as években a vármegyei közigazgatás főleg az adók beszedésére és a szabályrendeletek alkotására, azaz az érdekérvényesítésre korlátozódott. 1713-ban tartották az első teljes tisztújítást, ismét megalakult először négy járás (1736), ezt később újabb kettő (1775) követte. Nem volt a megyei közgyűlésnek állandó színhelye, a megyei nemesek pedig alig látogatták az üléseket. A megyei tisztségekre választott hivatalviselő nemesek karrierjét a tehetség és a szakképzettség mellett többnyire a rokoni hálózat, az ismerősi kör, a vagyoni háttér és a házasságkötés révén elért társadalmi elismerés határozta meg. A XIX. század első felének megyei szervezetét Tilcsik György tárgyalta. Részleteiben ismertette a kialakult tisztségeket: főispán, alispán, másodalispán, főjegyző, aljegyzők (2—3 fő), írnokok, levéltárnok, fő- és alszolgabírók, fő- és alügyész, vármegyei számvevő, táblabírák. A megyei közgyűlés a törvényalkotási, az ellenállási és a statutúmalkotási jog mellett gyakorolta a karhatalmi rendelkezést és a tisztviselők feletti ellenőrzés jogát, beszedte a megyei háziadókat és ellátta az igazságszolgáltatási, bíráskodási feladatokat. Mindemellett a közgyűlés tagjaiból a követutasítások kidolgozására és az árva-, út-, katona-, egészség- és a magyar nyelv ügyének rendszeres intézésére megyei bizottmányokat hozott létre. 1723 óta háromévenként rendszeresen tartottak tisztújítást, 1819-ig közfelkiáltással, 1819—1827 között egyenkénti szavazással, majd 1827-től ismét közfelkiáltással. Csak abban az esetben volt szükség a személyenkénti szavazásra, ha a közfelkiáltással történt választás nem érte el a többséget. Az előadó végezetül kitért a vármegyei szerkezetekről vallott eltérő nézetekre, amelyek egyrészt a megyékre támaszkodva gyorsították volna a reformok végrehajtását, másrészt pedig a megyei önkormányzatok helyére, illetve az azok mellé párhuzamosan létrehozott népképviseleti országgyűlés és az ennek felelős minisztériumok formájában, centralista szemlélettel vélték megoldhatónak az ország igazgatásának átalakítását. Ezután az ülésszak áttért a polgári kori megyei szervezet és változásainak tárgyalására. Az elnöklő Ujlaky Péter (Budapest Főváros Levéltára) elsőként Hajdú Zoltánnak (MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs) adott szót, aki a magyar közigazgatás 1849—1920 évek közötti korszakának megyei területbeosztásával foglalkozott. A Bach korszakban a megyék működése a nyers hatalom szintjén tiszta lappal kezdődött, és működtetésükkel egy időben, párhuzamosan folyt a Habsburg Birodalom újjászervezése, melynek során Magyarországot, mint közjogi államteret beleillesztették a birodalom térségébe. Az előadó kifejtette, hogy a Bach rendszer térhierarchiája sok racionális elemet tartalmazott. De arra is rámutatott, hogy a közigazgatási tér szervezésekor a területi rendszer kiépítésének módja (birodalmi szemlélet) élesen elvált a funkcionális feladatoknak (például nemzetiségek) megfelelő szerkezettől historikus és technokrata tekintetben is. Magyarország megyéinek területi beosztására 1866—1876 között igen sok, nézeteiben különböző területfelosztási terv született. Egy ilyen megyekoncepció volt a Táncsics Mihály-féle javaslat, amely geometriai konfiguráció alapján, az amerikai államok beosztásához hasonlóan egyenes vonalak mentén jelölte volna ki a megyehatárokat. Ettől lényegesen különbözött a Benis-féle reformterv, amely a nemzetiségi és nyelvi határokon teremtett egyensúlyt. A megyék térbeli arányait mesterségesen rendezte újjá a Trianon utáni állapot, hiszen az új államhatár megyéket, járásokat csonkolt vagy vágott ketté. Stipta István (Miskolci Egyetem Jogtörténeti Intézet) rámutatott arra, hogy 105