Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 3. szám - Ujváry Gábor: Tudományszervezés – történetkutatás – forráskritika: Klebelsberg Kuno és a bécsi Magyar Történeti Intézet megalapítása / 10–31. o.

országnak tartozunk ... A történelem szeretete nálunk azért szűnt meg, mert a XIX. század specializáló irányzatának behatása alatt érdektelen részletekben vesztünk el, szakember szakembernek írt és minden kontaktus a társadalommal lassankint elszakadt. A publikumot ugyanis csak a nagy események érdeklik s nem az apróságok, melyeket un. Eszem ágában sincs a zsidó tudósok módszerét ajánlani, akik különös érzékkel bírnak a feuilleton genre-ban feldolgozható témák kihalászására. De annyit nekünk is meg kell tennünk, hogy a nagy eseményekkel foglalkozzunk elsősorban. Persze ezeknél az apró részletek is fontosak. Meg vagyok győződve róla, hogy a Te fejlődésed szempontjából is döntő lesz a palatínus téma .. ."

42 Hasonló levelek sokaságát olvasva úgy tűnik, részben igaza volt Hóman Bálintnak, aki már Klebelsberg sírjánál mondott beszédében — ha finoman is, de — bírálta a minisztert: „Elgondolásában az állam, mint mecénás, a renaissance fejedelmek és humanista főpapok örököseként jelentkezett s ő maga renaissance államférfiak módjára élt az irányítás eszközeivel, de — teszi hozzá Hóman — egyidejűleg egyensúlyt igyekezett teremteni az állami beavatkozással szemben, mikor az új tudományos intézmények szervezetét önkormányzati alapra helyezte..." A húszas évek végén már régi barátja, Károlyi Árpád is egyre többet kritizálta túlzott aktivitása miatt a „Grófot". „Nem éppen alaptalan gyanításom szerint, én is egyrészt azért nem vagyok már a régebbi gratiában, mert én sem írtam a könyveiről"; Klebelsberg „az »alkotások«, de nem a »megtartások« embere;" „amilyen jóindulatú, jót, szépet akaró és tevő ember ő, épp annyira túlelfoglalt (és kissé már elkényeztetett);" „nem képes az idejét úgy beosztani ahogyan szeretné vagy kellene" — panaszkodott. Károlyit Klebelsberg kultuszminiszteri székből 1931 augusztusában történt távozása ébresztette csak rá az óriási veszteségre: „Az az ember aki a legtöbbet ér és a leghasznosabb dolgokat tette 9 év óta az összes miniszterek közt, nem jő, úgy látszik, számításba!! Pazarlónak hiszik, s ennek van elhíresztelve — s miért? Nézetem szerint csak azért, mert erős és sűrű reklámot használt — jegyzi meg igen találóan, a reklám veszélyeire és önmaga ellen fordulására, a Klebelsberg elleni, »luxuskiadásai« miatti támadások egyik okára is felhíva figyelmünket. — A marhák és ellenségei — igen nagy tömeg e két csoport — minden reklámra azt hitték, hogy egy-egy új, nagy, fényes, remek, pazar alkotásról vagy kiadásról van szó... Egy bizonyos: az t. i. hogy örökre kár, hogy KI. megy. S ebben a bizonyosságban a másik bizonyosság az, hogy a Történelmi Társulat és külföldi intézeteink meg fogják sínyleni távozását... — Sajnos Károlyinak ebben is igaza lett. — Ezért sajnálom igen élénken távozását — nem pedig magamért; mert akárminő jóindulatú volt is irántam, engem mégis quasi simandlivá süllyesztett az ő fölületessége, mely jóakaratával egyerejű volt.. ."

43 Az intézetnek — melyet Klebelsberg 1925 márciusában Károlyihoz írott levelében „közös alkotásuknak" nevezett — szabályrendelete szerint belső és külső tagjai, valamint vendégei voltak. A belső tagok a Gyűjtemény egy etem tudományos tisztviselői, „az intézet céljait szolgáló kutatásokkal, publikálásokkal megbízott hazai történetkutatók," valamint már végzett, a másolásban, kivonatolásban stb. segédkező fiatalok közül kerültek ki, és több mint három hónapot töltöttek az intézetben. A külső tagok az egyéb kutatási témákon dolgozó hazai tudósok voltak, akik a Gyűjtemény egy etem „előzetes engedélyével az Intézet erkölcsi támogatását, esetleg az "intézeti lakást" is igénybe vették, míg a vendégek — Bécsben tartózkodó magyar kutatók — számára az igazgató rövidebb időre adhatott engedélyt az intézetben lakásra. Egy 1924 őszén Klebelsberg és Friedrich Schmidt-Ott, a Notgemeinschaft der deutschen Wissenschaft elnöke közötti megállapodás eredményeként 1925 tavaszától három szobát német vendégkutatók számára tartottak fenn; cserébe a németek magyar tudóso-