Levéltári Szemle, 43. (1993)

Levéltári Szemle, 43. (1993) 4. szám - KILÁTÓ - Menne-Haritz, Angelika: Levéltárosképzés a XXI. századnak / 66–85. o.

tiszteletben tartása" és a proveniencia elve e munka során fogalmazódott meg és vált a levéltári tevékenység módszertanának alapjává. Ezzel a levéltártudomány emancipálódott a pusztán jogi hasznosságból. Innen kezdve, a történeti kutatás követelményeihez igazodva, mint a történelem segédtudománya határozta meg önmagát. Miután tehát eleinte csupán gyakorlati jellege volt, és a jogi hasznosság vezérelte, a levéltártan most a történetkutatás szolgálatában álló leíró tudománnyá változott. Kölcsönös függőség és termékeny szimbiózis

22 alakult ki. A leíró levéltártudomány szorosan összefüggött azzal a történettudománnyal, amely a múlt eseményeinek rekonstruálását és tények részlethű leírását tartotta feladatának. A segédletek, a publikálás és a történészek kutatásai szempontjából minden papír történeti volt. Háborús és forradalmi események, természeti katasztrófák és tűzvészek áttekinthető méretre csökkentették a történelmi emlékek mennyiségét. Nem kellett értékmeghatározási szempontokat érvényesíteni. Ilyen szempontok akkor kerültek a levéltárosok látókörébe, amikor a huszadik század kezdetén a közigazgatás folytonosságában bekövetkezett töréseik terjedelmes iratállagok lezárásáhez vezettek, és az új állami feladatok folytán hatalmasra duzzadt hatóságok irattárai nagy tömegű iratanyag levéltárba adását sürgették. A levéltárak itt új jelenséggel találták magukat szemben: kénytelenek voltak kiválogatni azt, ami hosszú távon történeti forrás lehet. Az iratértékelési probléma kézzelfoghatóan megjelent. Egyúttal lazult a történettudomány és a levéltárak szimbiózis-szerű kapcsolata. A szociológia jelentkezésével, a történeti kutatás korszerűsödésével és a struktúrák elemzése felé fordulásával, a gazdaság- és társadalomtörténet új kutatási módszereivel és végül a kisemberek mindennapi élete iránti fokozott érdeklődéssel a történetkutatás megszűnt önmagát saját segédtudományai meghosszabbításának tekinteni. A leíró levéltártudomány együtt emelkedett a fellendülő történetkutatással, amely a modern társadalmak nélkülözhetetlen elemeként fogadtatta el magát. A XX. század második felében azonban beleütközött ennek a függőségnek a korlátaiba. A levéltárosok tevékenységének és erőfeszítéseinek az a lényeges része, amely eddig arra volt beállítva, hogy a történeti kutatás számára forrásokat szolgáltasson, elvesztette közvetlen célját. Ezzel elenyészett szakmai identitásuk egyik fontos eleme. Ha a levéltártudomány eddig kifelé orientált volt s magát a történelem szolgálójának tekintette, miközben a levéltárosok a szükséges „igásmunkáról" beszéltek, amiért saját történeti kutatásokkal jutalmazták magukat, most elérkezett az önmagára ébredés szakaszába. Sem az igazgatástudomány, sem az információtudomány nem léphet a történetkutatás helyére, s nem jelölheti ki a levéltártudomány útját. Az kénytelen a létét a maga értékeivel és szakmaspecifikus sajátosságaival megindokolni, s szolgálatait, amelyeket a társadalomnak közvetlenül kínálhat, megértetni. Ez ismételten úgy fogalmazódott meg, hogy „a levéltártudománynak emancipálódnia kell a történetkutatástól",

23 de nem azért, hogy újabb függőségekre adja magát. Jövője abban van, ha önálló tudományágként létezik. A történetkutatás a XIX. században úgy fedezte fel a levéltári információ rendszer-jellegét, hogy saját céljaihoz szüksége lett rá, s a proveniencia elvében fogalmazta meg. Ezzel felfedezte azt a fontos megkülönböztetést, amely a levéltártudomány egész további fejlődésének alapja. Észrevette ugyanis az iratanyag rendeltetésének változását. Azt vizsgálva, hogy az iratok milyen kontextusban keletkeztek, és rendszerük struktúrája mit mond a folyamatokról, az írásos emlékekre úgy tekintett, mint akaratlanul hátrahagyott nyomokra. Az iratok keletkezésének eredeti célja bizonyos feladatok elvégzése volt. A tevé72