Levéltári Szemle, 43. (1993)

Levéltári Szemle, 43. (1993) 1. szám - Buzási János: A XII. Nemzetközi Levéltári Kongresszus / 34–42. o.

dokumentációs központokkal, felsőoktatási és tudományos intézményekkel, információtechnológiát előállító és forgalmazó cégekkel nem egyszerűen kínálkozó lehetőség, hanem az információs kor parancsa. Ehhez a fóreferátumhoz a következő korreferátumok kapcsolódtak: „A Nemzetközösség másolóprojektjei" (James G. Parker, Történelmi Kéziratok Bizottsága London, Nagy-Britannia), „Az ENSZ számítógépes rendszereinek koordinálása" (Jacques Lemoine, ENSZ tanácsadó testület információs rendszerek koordinálására), „Akcióprogram az európai közösség könyvtárai számára" (Vicente Parajon Collada, Európai Közösségek Bizottsága; előadta: Marcel Lajeunesse, Montreali Egyetem, Kanada), „Múzeumok tapasztalataiból tanulni" (Péter Homulos, Kanadai Történeti Információs Hálózat Ottawa, Kanada). A harmadik alapkérdés (szakmai képzés és továbbképzés) témaköréhez kapcsolódott a „Levéltári szakképzés a 21. század követelményei szerint" című főreferátum (Angelika Menne-Haritz, Marburgi Levéltáros Iskola, Németország). Az előadó rövid történeti áttekintés után azokról a problémákról szólt, amelyeket a hagyományos levéltárosképzésben a jelenkor változásai és újszerű követelményei idéztek elő. Megemlítette a korszerűsítési törekvések példájaként az École des Chartes kiegészítésére 1991-ben Franciaországban létrehozott École du Patrimoine-t, amelynek azonban még nem volt ideje célszerűségének bizonyítására. Az előadó előadásának középpontjába azt az alaptételt állította, hogy a levéltárosképzés meghatározó eleme az autonóm levéltártudomány. Részletesen beszélt a levéltártudomány fejlődési fokozatairól a gyakorlati archivisztikától a leíró levéltártanon keresztül a funkcionális levéltártudományig, megállapítva, hogy korunkban funkcionális levéltártudományi alapozás nélkül a szakmai képzés, de maga a levéltár sem tud feladatainak megfelelni. Az előadó szerint a szakma bármilyen differenciálódás mellett sem nélkülözheti a funkcionális levéltártudományra támaszkodó alapképzést, sőt ennél többről van szó. Mint mondotta, a szakosodást (pl. számítástechnika) szolgáló továbbképzési formákra természetesen szükség van, de ezek jelentősége a funkcionális arohivisztika kérdéseivel szemben inkább csak periférikus, s ez még akkor is igaz, ha a funkcionális levéltártudományban még nagyon sok a teendő. A levéltártudomány autonóm jellegét abban látja, hogy a levéltáros kiképzése szempontjából más — az alapképzésben nélkülözhetetlen vagy a szakosodáshoz szükséges — egyébként autonóm tudományágak tekintendők segédtudományoknak, nem pedig fordítva. Menne-Haritz előadásában kitért a proveniencia elvének korszerű értelmezésére, ezen belül a levéltári anyag szervezeti és társadalmi kontextusában rejlő információk megértésének és szakszerű kezelésének fontosságára. Mint mondotta, a levéltáros a maga gyakorlati munkájában, de különösen az iratértékelésben és a selejtezésben, nap mint nap súlyos döntésekre kényszerül, s fundamentális elméleti felkészültség nélkül óriási a hibás döntés veszélye. Előadása befejező részében az előadó a szakmai képzéssel kapcsolatos nézeteit fejtette ki. Ezek szerint a szakmai képzés kritériumai: 1. felvételi követelmények, 2. különbségtétel a hallgatók státusa szerint (nappali tagozatos diák vagy szakképzetlen gyakorló levéltáros), 3. vizsga, 4. képesítést adó bizonyítvány. A szakmai képzés és a szakmai identitástudat viszonyát illetően az előadó szerint reális alapokon nyugvó szakmai identitástudat általában csak az első munkába állás előtti, nappali tagozatos képzéstől várható, míg a munka melletti továbbképzés keretében megszerzett szakmai képesítés erre aligha alkalmas; inkább pragmatikus beállítottságot eredményez. Tapasztalataim alapján azt kell mondanom, hogy Magyarország ebből a szempontból rendhagyó eset. A. Menne-Haritz előadásához a következő korreferátumok kapcsolódtak: „Más diszciplínáktól tanulni" (Gábriel O. Alegbeleye, Ibadani Egyetem, Nigé37