Levéltári Szemle, 43. (1993)
Levéltári Szemle, 43. (1993) 1. szám - Buzási János: A XII. Nemzetközi Levéltári Kongresszus / 34–42. o.
A levéltári kongresszus A kongresszus központi témája, vezérgondolata, „A levéltárosi foglalkozás az információs korszakban", számos ponton kapcsolódik az 1988-as párizsi kongresszuséhoz (,,A modern információs eszközök és a levéltárak"). A meghirdetett központi témának megfelelően a montreali kongresszusnak azzal kellett foglalkoznia, hogy az információs korszak hogyan hat a levéltáros szakmára, továbbá hogy a levéltárügy milyen úton-módon tud alkalmazkodni a 'kor realitásaihoz. Az egyre dagadó információáradat közepette a levéltárosoknak meg kell találniuk az őket megillető helyet és szerepet a kor társadalmában. Ennek érdekében a következő kérdésekre kell megtalálni a helyes választ: — Mint elméleti és gyakorlati székem berek, mennyire felkészültek a levéltárosok az információtömeg kezelésében reájuk háruló feladatok teljesítésére? — Kifejlesztettek-e más foglalkozási ágak olyan elveket, módszereket és technikákat, amelyeket a levéltári gyakorlatban föl lehet használni ? — Miképpen tudja a szakma a maga specifikus 'készségeit és ismereteit állandóan a kor színvonalán tartani annak érdekében, hogy a szakma társadalmi értéke és hasznossága fennmaradjon? A kongresszus napirendjét a központi téma és a fenti három alapkérdés határozta meg. Ennek megfelelően „Az információs korszak" című megnyitó előadás (Jean-Louis Roy, Franciaország) az információs korszak fogalmi tartalmát taglalta, és azokat a mélyreható változásokat elemezte, amelyek a társadalomban az elektronika korszakából az információ korszakába vezető úton végbemennek, ideértve az életmódbeli változásokat éppen úgy, mint a levéltáros szakmára gyakorolt hatásokat. Az első alapkérdéshez kapcsolódó főreferátum, „A foglalkozástól a szakmáig: a levéltárosok helyének meghatározása" (Liv Mykland, Norvégia) magáról a levéltári tevékenységről szólt. Azt vizsgálta, hogy mennyiben alakult ki a levéltárosi identitástudat, és ez hogyan hat szakmai munkájúkra az információs korszakban. Amellett, hogy röviden összefoglalta a szakma történeti fejlődését, az előadás elsősorban azt a kérdést vizsgálta, hogy a meglevő tudás és készségek mennyire teszik alkalmassá a társadalom által vele szemben támasztott igények 'kielégítésére. Különleges hangsúlyt helyez az elméleti felkészítésre, amelynek középpontjában, mint biztos alapnak, a kor technikai színvonalával együtt haladó, autonóm levéltártudománynak kell állnia. Az előadásból kitűnt, hogy a szákmáról alkotott felfogás távolról sem egységes, még magán a szakmán belül sem. Ügy gondolom, ezt a megállapítást a magyarországi levéltárügy elmélete és gyakorlata kellőképpen alátámasztja. A levéltártudomány fejlődésének szubjektív akadályai közt az előadó kiemelt helyen említette a levéltártudomány művelésétől való gyakori idegenkedést. Talán érdemes idézni, amit a jelenség legfőbb okáról mondott: „Ha egyes levéltárosok az alkalmazott tudományt az elmélettel szemben előnyben részesítik," azért teszik, mert elméleti képzésüket más diszciplínákban, főleg a történeti tudományokban szerezték. Tény, hogy a levéltárelméletet, módszertant és gyakorlatot nagyrészt történészek hozták létre, akik a levéltárakban a történeti kutatások nyersanyagát látják. Történészek döntöttek arról, hogy a levéltárosok történeti képzést kapjanak, elsajátítva egy sor gyakorlati technikát, ugyanakkor a levéltárost gyakran önmaguk és saját szaktudományuk kiegészítésének tekintették." Ez nem más, mint enyhén ironikus megfogalmazása a néhány ország — köztük Magyarország — levéltári gyakorlatát többé-kevésbé meghatározó történész-levéltáros felfogásnak. A főreferátumhoz a következő négy korreferátum kapcsolódott: „A tudományegyetemek és főiskolák levéltárosai" (César Gutiérrez Munoz, Pápai Ka35