Levéltári Szemle, 42. (1992)

Levéltári Szemle, 42. (1992) 4. szám - MÉRLEG - Dominkovits Péter: A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve XVIII. Szerk.: Gazdag István. Debrecen, 1991 / 100–102. o.

A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve xvm. Szerk.: Gazdag István, Debrecen, 1991. 278 p. „Tucatnyi" éve már, hogy Vörös Károly és Müller Veronika sok szempontot figyelembe véve a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve I—

V. kötetét elemezte. (Uo. VII. 1980. 175—187. p.) Mindkét szerző kiemelte: e kiadvány — a debreceni Déri Múzeum patinás évkönyvével együtt — nemcsak a helytörténeti, néprajzi, különböző közgyűjteményi kutatások fóruma, de a megyei tudományszervezésben vitt szerepe is jelentős. Már ékkor markánsan kirajzolódott rovatbeosztása, melyen a jelen kötet szerkezeti kerete is alapul. A legnagyobb múltra visszatekintő tiszántúli levéltári évkönyv tartalmi szerkesztési koncepcióját a folyamatosság, az egymásra épülés és az új, kevéssé feltárt területek kutatásának egysége jellemzi. Ezt példázza Balogh István forrásközlése is. ö a XVI. 1990. évi kötetben publikált tanulmánya kiegészítéseként 9 db 1484—1570 közötti időszakról szóló, Debrecen mezőváros és a városlakó nemesek jogviszonyát bemutató oklevelet ad közre. A fejregesztákkal, a latin szövegek magyar fordításával, alapos irattani, város- és jogtörténeti kommentárokkal ellátott forrásközlés a mezővárosi törvényhatóság nemesek fölötti fokozatos jogkiterjesztését rajzolja fel. Külföldi levéltári források feltárásával Gecsényi Lajos nem először ad új információt e vidék XVI. századi kelet-nyugat-európai közvetítő kereskedelembe történt bekapcsolódásához. (Uo. VIII. 1981. 99—111. p.) Adatgazdag tanulmányában az 1546. évi kereskedelmi viszonyokat vizsgálja, a II. Lajos özvegye, Mária királyné igazgatása alatt álló pozsonyi, zurányi, nezsideri, soproni harmincadok vizsgálati jegyzékei alapján. A forrásokat Ember Győző 1542. évi harmincadnapló publikációjával egybevetve kitűnik, hogy a távolsági kereskedők egy vezető csoportja a török megszállás után pesti, székesfehérvári központjából Váradra, Debrecenbe tette át székhelyét, ahol már korábban is kapcsolatokkal rendelkeztek. A súlypontok eltolódásával időlegesen új kereskedelmi centrumok alakulták ki, melyeket más, jelentős, de kisebb mérvű migrációk is kísértek, mint pl. a Gyöngyösről Debrecenbe irányuló. A szerző képet ad az áruösszetételekről, a magyar import szerkezetéről, s konkrét példákkal felhívja a figyelmet a határokon történt vesztegetések nagyságára. Az 1770—1830 közötti időszak a magyarországi toronyórakészítés virágkora volt. Takács József tanulmánya e speciális iparág 8 debreceni mesterét mutatja be; származási helyükről, vagyoni állapotukról, munkáikról szól. A mesteremberek zömmel az ország más vidékeiről, illetve külföldről (Augsburg, Lvov) jöttek, többnyire katolikusok voltak. Sipos Sándor érdekes, de tán kissé szubjektív szempont alapján, a Sipos családok debreceni iskoláztatásának feldolgozásával vizsgálja a város XVIII— XIX. századi iskoláztatási viszonyait. 1751—1867 között 46 Sipos tanult a Refor100