Levéltári Szemle, 42. (1992)

Levéltári Szemle, 42. (1992) 4. szám - MÉRLEG - Lakos János: A közös minisztertanács 1896–1907. évi jegyzőkönyvei. Die Protokolle des gemeinsamen Ministerrates der Österreich-ungarischen Monarchie 1896–1907. Bearbeitet von Éva Somogyi unter Mitarbeit von Inge Sieghart. Bp., 1991 / 97–99. o.

egyezési törvények meglehetősen homályosan írták körül a „közös minisztérium"/„gemeinsames Ministerium" mibenlétét. A közös ügyeket intéző közös miniszterek mellett — természetesen az uralkodón kívül — a két miniszterelnöknek volt törvényben rögzített hivatalos befolyása pl. a külügyek vitelére. Valamiféle közös kormányról azonban a közös minisztertanács esetében nem beszélhetünk. Áz 1896—1907 között tartott 77 minisztertanácsi ülést általában a külügyminiszter hívta össze és ő is elnökölt az ülésen, továbbá ő határozta meg a résztvevőket. A meghívóban „a közös miniszterek megbeszélésé"-ről (Besprechung der gemeinsamen Minister) volt szó, ha csak a közös miniszterek vették részt az ülésen, míg „közös miniszteri konferencia" (gemeinsame Ministerkonferenz) szerepelt abban az esetben, ha az ülésre a két miniszterelnök és más miniszterek is meghívást kaptak. A periódusban csak 5 olyan tanácskozást tartottak, amelyen a miniszterelnökök nem vették részt. Ezek az ülések egyébként a közös költségvetéssel kapcsolatos előzetes megbeszélések voltak. A szerző beható elemzés után megállapítja, hogy a közös miniszterek delegációkkal szembeni felelőssége a gyakorlatban nem érvényesült, ezért volt nagy jelentősége annak, hogy a két miniszterelnök részt vett a közös minisztertanács ülésein, ami által legalább a közvetett ellenőrzés megvalósult. Ezt követően részletes képet kapunk a közös minisztertanács fontosabb résztvevőiről. Kulcsfigura a külügyminiszter (1906 őszéig Goluchowski, majd Aehrenthal), az uralkodó csak ritkán jelenik meg az ülésen (77 közül összesen 20-on), általában akkor, ha katonai kérdések szerepeltek a napirenden. A közös pénzügyminiszter (1903-ig Kállay Béni, majd Burián István) csak a kifejezetten katonai és a nem közös ügyek tárgyalásairól maradt távol. A közös hadügyminiszter (Krieghammer, Pitreich, Schönaich) mellett gyakori résztvevője volt az üléseknek a haditengerészet főnöke (Marinékommandant, a Hadügyminisztérium osztályfőnöke) és főleg a vezérkari főnök (Generalstabschef), ellenben az osztrák a magyar honvédelmi miniszterek csak ritkán jelentek meg. (A szerző itt említi meg a törvényes rendelkezésekben nem szereplő ún. „militárische Konferenz"-t, a közös hadügyminiszter, a két honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök fórumát, ahol a birodalmi érdekek — kormánybefolyástól mentesen — érvényesülhettek.) Esetenként a kormányok más miniszterei (főleg a kereskedelmi miniszterek, pénzügyminiszterek) és főtisztviselői is meghívást kaptak a minisztertanácsra. Somogyi Éva találóan így jellemzi a testület feladatkörének lényegét: a közös költségvetés és az ezt megvilágító külpolitikai expozé előkészítése a delegációk részére. A bevezető tanulmány további részeiben a szerző a jegyzőkönyvek tükrében áttekinti a Monarchia századforduló körüli külpolitikai helyzetét és törekvéseit (Oroszországhoz való viszony, Hármas Szövetség, Balkán politika), a közös költségvetések összeállításának problémáit (alapvetően a hadseregfejlesztés volt a meghatározó), az évtized nagy hadügyi vitáit (az újonclétszám emelésének és a honvédtüzérség felállításának kérdése), a kereskedelmi szerződések problematikáját (német szerződés megújítása, vámháború Szerbiával stb.), valamint igen részletesen a megszállt tartományok, Bosznia és Hercegovina vasúthálózata fejlesztésének ügyét (1900). Végül elemzést kapunk az időszák rendkívüli közös minisztertanácsairól. A szerző megállapítja, hogy ezek az ülések az osztrák és a magyar belső helyzettel foglalkoztak, tehát olyan témákkal, amelyek nem tartoztak a testület illetékességi körébe (pl. az ún. Badeni-krízis 1896-ban, vagy Tisza István bukása 1903-ban). Részletesen a magyar válsághelyzettel (1905) és az osztrák—magyar 98