Levéltári Szemle, 42. (1992)
Levéltári Szemle, 42. (1992) 3. szám - Varga J. János: Hadizsákmány és rabkereskedelem, mint az emberi kapcsolatok formái a Dunántúlon a török hódoltság korában / 16–20. o.
VARGA J. JÁNOS Hadizsákmány és rabkereskedelem, mint az emberi kapcsolatok formái a Dunántúlon a török hódoltság korában A XVI— XVII. századi Magyarországon „vitézlő rend"-ként emlegették azt az új, sajátos társadalmi réteget, amely többségében közép- és kisbortokos nemesekből, a földesúri terhek alól részben vagy teljesen mentesített parasztkatonákból és a társadalom perifériájára került elemekből állott. Sajátossá, egyben közös arculatúvá tette e réteget, hogy benne a különböző eredet az azonos életmód és a sorsközösség következtében elmosódott. Létrejöttét a déli határon megjelenő oszmán hatalom idézte elő, amely egyre följebb hatolt az ország középső területei felé. A meghódított vidékről elűzött nemesek és jobbágyok — az élet új lehetőségeit és a fölemelkedés útját gyakran fegyveres szolgálattal keresve — az ország szabad területeire költöztek. Életfeltételeik kialakításának parancsoló szükségszerűségén túl a török gyűlölete és az otthont jelentő föld szeretete indította őket, hogy a „vitézlő rend" tagjaiként a király vagy földesurak szolgálatába álljanak. A szabad országrészek lakóinak helyzete annyival volt kedvezőbb, hogy tűzhelyük még nem esett áldozatul a török előrenyomulásnak, de egy napig sem lehettek biztosak afelől, hogy az érintetlen marad. A közösségi és az egyéni érdek találkozott náluk is, amikor a főurak magánkatonaságának tagjaiként (szervitoraiként), vagy a király katonáiként oltalmazták a megmaradt országrészeket, s egyúttal a hódoltság közelében fekvő otthonukat. A török hódítás főiránya Magyarország dunántúli területein keresztül vezetett Bécs felé. Itt épült ki az a mélységben tagolt védelmi rendszer, amely a déli vég várvonal összeomlása után nagyjából a zalai—veszprémi—komáromi végekig hátrálva tartóztatta föl a nyugati irányú hódítást. A török elől kirajzott népesség jelentős részét — amely a helybeli lakosság fegyverforgató elemeivel együtt a védelmi vonal emberanyagául szolgál majd — már a XVI. század közepén itt, leendő harcai színhelyén találjuk. A főurak, akik kerületi főkapitányként vagy más országos tisztséget viselve másfél évszázadon át kezükben tartották a dunántúli védelem irányítását, ekkor szervezik magánhaderejüket, hogy birtokaikat oltalmazva egyúttal honvédelmi kötelezettségüknek is eleget tegyenek. Miközben létrejön katonai hatalmuk, társadalmi és politikai befolyásuk is megnövekszik, olyannyira, hogy amikor Európában kezdetét veszi az abszolút hatalom kiépítése, Magyarországon éppen az ellenkezője következik be: a feudális urak magánkatonaságukkal és a végvárak őrsége fölötti rendelkezés jogával mind nagyobb jelentőségre tesznek szert. A királyi végvárakban szolgáló katonaság és a földesúri szervitorok egyaránt készpénzben és természetben kapták a fizetést. Legalábbis elvben. A készpénzfizetést — a gazdasági nehézségekből következően — csak fönnakadások16