Levéltári Szemle, 42. (1992)

Levéltári Szemle, 42. (1992) 2. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A Gazette des archives 1989–1990-es évfolyamai / 80–84. o.

vántartási és publikálási hatékonyságot. O. Krakovitch és A. Roussel az ún. Thália programot ismertetik cikkükben.

2 A Nemzeti Levéltárban őrzik az ún. Színházi Iroda (Bureau des théátres) iratait. Ez lényegében az akkori cenzúrahivatal volt, ahova a színiigazgatók kötelesek voltak engedélyezésre benyújtani — természetesen még bemutató előtt — a darabok kéziratait. A hatóság jogköre nemcsak a színházakra és az irodalmi művekre terjedt ki, hiszen az intézmények között van kávéház, a darabok között pedig pantomin (!), dalszöveg és kabarétréfa is. Az iroda nemcsak engedélyezett, hanem felügyelt is, nyilvántartotta, hogy instrukcióit végrehajtották-e, feljegyezte, hogy hányszor játszották a darabot. Ily módon a Színházi Iroda fondjában megtalálhatók a Párizsban 1800 és 1906 között játszott, vagy csak bemutatni tervezett darabok kéziratai, adatok vannak arról, hogy mikor, hányszor játszották ezeket, olvashatjuk a cenzor véleményét, engedélyét vagy elutasítását, az elutasítás indoklását stb. Ez a rövid leírás is érzékelteti, hogy milyen kincsesbánya ez a gyűjtemény a XIX. század kultúrájával foglalkozó történészeknek. Nem regisztratúra jellege miatt pedig kínálkozik a számítógépes feldolgozás. A kronológiai rendben lévő iratok egy részéről — mintegy hetedéről — már készült hagyományos, (szín)darabszintű segédlet, megfelelő mutatókkal ellátva. A szerzőpáros egyike készítette két évi kemény munkával. Kiszámították, hogy a hátralévő rész hasonló kimunkálása minimum 12 évig tartana. A Nemzeti Levéltár azonban nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egy segédlet ilyen hosszú ideig készüljön, ezért elkezdték a számítógépes feldolgozást. A legfontosabb adatok rögzítésével egy olyan általános adatbázist hoznak létre, ami egyaránt szolgálja a nyilvántartást, az őrzést, a kutatást és később nyomtatott kiadványok alapját képezheti. A munka nemcsak azért gyorsul fel hallatlanul, mert a gép „tetszés szerint" és villámgyorsan keres, szelektál és rendez adatokat, hanem mert csak egyszer kell rögzíteni egy adatot, és az számtalan szempont, szempontok kombinációja szerint kilistázható, illetve rendezhető, így például áttekinthető az egyes színházak repertoárja tetszés szerinti időszakokban, nyomon követhető egy darab népszerűsége, egyes dramaturgok alkotói korszaka, a műfajok népszerűsége, illetve a közízlés változása stb. * * * Nemcsak Magyarországon, hanem az egész kontinensen mindennapos sajtótéma az egyesült Európa, melynek határköve lesz 1993, amikor a még meglévő akadályok többsége el fog tűnni. A kihívást érzik a levéltárosok is, amit bizonyít, hogy az elmúlt években két nagy szakmai konferencia is foglalkozott a vonatkozó levéltári problémákkal (1990 Lyon, 1991 Maastrich). Persze vannak sokkal gyakorlatiasabb, kézzelfogható problémák és tények, hiszen annak az Európának, amit még ebben az évtizedben szeretnének (szeretnénk) megvalósítani, több évtizedes előzménye van. Az első közös szervezet — irattermelő intézményekkel — még 1951-ben jött létre, amikor megalapították az Európai Szén- és Acélközösséget. Azóta sok hasonló „közösség" jött létre, és intézményeik növekvő adminisztrációja mértani arányban produkálja az irattári-levéltári iratokat. (Az európai szervekben ma már 20 ezer [!] alkalmazott dolgozik. Ezek irattermelése jóval több, mint egy átlagos „nemzeti" intézményé, mert a soknyelvű szervezetben sokszoros fordítás szükségeltetik.) A korai iratok már rég „levéltárérettek", a történészek pedig joggal kifogásolták, hogy a szétszórtan, Brüsszelben és Luxemburgban, az egyes intézményekben őrzött, nem egységesen feldolgozott és kezelt iratanyag nehezen kutatható. A nyolcvanas évek elején már nyilvánvalóvá vált, hogy létre kell hozni egy központi levéltárat. Ennek az intézmény82