Levéltári Szemle, 42. (1992)

Levéltári Szemle, 42. (1992) 2. szám - KILÁTÓ - Horváth András–Purcsi Barna Gyula–Ress Imre–Szekeres József: A levéltárak és a határok nélküli Európa: a Holland Levéltáros Egyesület centenáriumi rendezvénye / 70–79. o.

2. a ,,public figures", vagyis a sport- és filmsztárok, valamint a médiacsillagok személyiségi jogai, 3. a kormányhivatalok tagjainak személyiségi jogai. ad 1. Az átlagpolgár személyiségi jogait maximális tiszteletben kell tartani: a gyógyászati, szexuális, pszichiátriai információk csakúgy, mint a születés törvényességére, a felekezeti hovatartozásra, vagy az egyén gazdasági helyzetére vonatkozó információk egyaránt szigorúan titkosak. ad 2. A „public figures" esetében személyiségi jogaik alig-alig védettek, életük szinte „nyitott könyv" a nyilvánosság előtt. Egyetlen kivétel van, ahol többnyire védettséget élveznek és ez az esetleges gazdasági tevékenységükre vonatkozik. ad 3. A közhivatalok, kormányhivatalok tagjainak személyiségi jogai — főként hivatali tevékenységük éveiben — komoly mértékben sérelmet szenvednek. A „nyitottság" az ő esetükben egyaránt vonatkozik gazdasági tevékenységükre, hivatali fizetésükre, sőt saját személyes anyagi forrásaikra is. (Jelentős kivételt képez ezen „nyitottság" alól, ha valamely kormánytisztviselő ügyében rendőrhatósági nyomozás folyik, ennek az eljárás befejeztéig titokban kell maradnia, ha pedig az illető ártatlansága bebizonyosodik, elvben a nyomozás lezárása után is.) Ez a három tagozódás nagyjából minden modern demokráciára érvényes, az egyes országok között azonban mégis vannak markáns különbségek: Németországban például, a törvény mindenkinek 30 év védettséget biztosít halála után is; míg az Egyesült Államokban a személyiségi jogok védelme az egyén halálával megszűnik. Az információáramlás szabadságáról, illetve a személyiségi jogok védelméről szóló törvények a nyugati demokráciákban meglehetősen tág teret biztosítanak a sajátos, egyéni értelmezésnek. Ez nemcsak országonként különböző, hanem például az USA 50 tagállamában is különféleképpen értelmezik a törvény adta lehetőségeket. Bármely levéltáros szembekerülhet ezzel a problémával, és élő személyről szóló információ kiadása igen nehéz, komoly mérlegelést igénylő feladat. A történelem során egyébként sajátos fejlődési tendencia figyelhető meg: a valódi közügyek egyre nagyobb publicitást kapnak, míg a személyes ügyek egyre titkosabbak lesznek. Akárhogy is: mi, levéltárosok is korunk szellemében cselekszünk, mikor az információ kiadásáról, vagy visszatartásáról döntünk — és nem valamiféle állandó értékű abszolútum nevében. Döntésünk okát azonban a nyilvánosság előtt mindig meg kell tudnunk védeni. A titoktartás nem ellentétes a demokráciával, de a titkosság nem lehet önmagáért való. Az állami illetve a kommunális igazgatás információgyűjtési és az állampolgár információszerzési lehetőségeit elemző szekcióban két eltérő fejlődésű régió — Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa, főként az NSZK — tapasztalatait szembesítették. A kelet-közép-európai levéltári gyakorlat változásait öszszegző esettanulmány, amely beszámolónk egyik készítőjének (Ress Imrének) munkája „A szelektív levéltárhasználat és a kutatási szabadság határán" címet viselte. A referens az állampolgár és az államigazgatás egyenlőtlen viszonyát egyrészt azzal érzékeltette, hogy a létező szocializmus országaiban az állampolgár csak rendkívül korlátozott mértékben gyakorolhatta az őt érintő igazgatási eljárás irataiba való betekintés jogát, s így ez nem jelentett akadályt a hatóságok korlátlan adatgyűjtési tevékenysége útjában. Másfelől az információszerzés területén megnyilvánuló egyenlőtlenséget a levéltári kutatásengedélyezési eljárás példájával szemléltette. Noha az államhatalom mindenhatóságára és az állami-közösségi tulajdon kizárólagosságára épülő levéltári gyakorlat állami le74