Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A La Gazette des Archives c. folyóirat 1988-as évfolyama / 79–83. o.

Ha a kutatóik foglalkozását nézzük, nagyon tanulságos kép rajzolódik ki előttünk. '69-ben 76%-uk egyetemi tanár, hallgató, kutató vagy iskolai tanár volt, az egyéb kategória csak 24%-ot tett ki. '86-ban ezek az arányok jócskán megváltoztak: 43, ill. 57%. Nagyon szembeötlő a családkutató magánszemélyek előretörése (3-ról 44%-ra), illetve az iskolai tanárok térvesztése (12-ről 1%-ra estek vissza). Az adatokat történeti távlatba helyezve világosan kirajzolódik a tendencia. A háború után nagy számban jelentek meg a levéltárakban az ún. professzionális kutatók (a fenti 76%). Primátusuk kb. 10 évvel ezelőtt került veszélybe, azóta már kisebbségbe is szorultak. Helyettük, illetve mellettük „tömegékben" jelentkeztek amatőr kutatók, elsősorban családkutatók. Az újtípusú látogató rosszul képzett, sokat „fogyaszt" (sokkal több iratot néz át viszonylag rövid idő alatt, mint hagyományos társa). A levéltár kulturális szolgáltató intézménnyé vált, ahol az állampolgárok a szabadidejük egy részét töltik. Az új közönség új problémákat vetett föl és új igényeket formált. Sokan követelték, hogy a levéltár este és hétvégeken is tartson nyitva; a levéltárosoknak nehéz volt megértetni a képzetlen látogatókkal, hogy kutatásuk többnyire hosszadalmas és fáradságos lesz, amit nekik és nem a levéltárosnak kell helyettük elvégezni, vagy hogy a levéltár nem fénymásolóüzem; problémát jelentett az esetenként több ezer beérkező levél, ill. telefonhívás megválaszolása; gondot okozott a rohamosan növekvő kutatók iratanyaggal való kiszolgálása; a gyakori használat kikezdte a dokumentumok állagát és általában a biztonságot. A kihívásokra a levéltárak többsége eleinte védekező reflexszel válaszolt: nem voltak hajlandók meghosszabbítani a nyitvatartási, adminisztratív úton próbálták fékezni a kutatók „iratfogyasztó és xeroxkészítő étvágyát", megkísérelték kasztokra (hivatásos — nem hivatásos) osztani őket, sőt még arra is volt példa, hogy elválasztva külön kutatóteremben helyezték el őket. A kezdeti ellenállást mára már felváltotta az alkalmazkodás. Egymás után épültek .az új levéltárak, és ezeken belül a kutatókat kiszolgáló helyiségek alapterületének aránya folyamatosan növekedett (egyes intézményekben eléri az 50%-ot, ha a raktárakat nem számítjuk!). Űj technikákat (mikrofilm, videó, számítógép) állítottak be a kutatószolgálatba, általában is fejlesztették a tájékoztatást. A Nemzeti Levéltár új kutatási központja (francia rövidítéssel CARAN) pedig teljesen új dimenziókat nyitott, és már a XXI. századot idézi. A CARAN 1985 és 1988 között épült. Felavatása előtt 13 kutatóterem várta az olvasókat, aki több anyagban dolgozott, vagy több segédletet kívánt átnézni, az esetleg végiggyalogolhatta az épületkomplexumot. Mára ez a szétszórtság megszűnt. A kutató nemcsak egy helyen végezhet minden munkát, de felvilágosítást kaphat az ország összes levéltárának anyagáról is. Hagyományos formában, mikrofilmen és számítógép-terminálon megtalál minden segédletet és hasznos információt a társintézményekről. Levéltárosok személyesen is eligazítják a látogatót, de videofilmek, számítógépek, tájékoztató brosúrák is várják a kezdő kutatókat. Az adatok imponálóak: 500 m

2 alapterületű a 80 személyes központi segédletterem, ahol 16 számítógép-terminál áll rendelkezésre. A nagy olvasóterem 320 férőhelyes, de van különterem a sajátcomputer használóknak, a hangszalagot hallgatóknak is, nem beszélve a 60 olvasógéppel bíró mikrofilmkutató teremről, ami a tervek szerint önkiszolgáló rendszerű lesz, ugyanis egy mikrofilmraktárat tudatosan építettek mellé. A kutató mágneses látogatójegyet kap, ami a biztonságot is szolgálja, a kérése elektronikus úton jut el a megfelelő raktárba, ahol egy nyomtató írja ki a ké82