Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 4. szám - HÍREK - Tamáska Péter: Kárpótlás és levéltár: a Magyar Levéltárosok Egyesületének 1991. évi vándorgyűlése Nyíregyháza-Sóstón / 93–97. o.

tehát az ex lege történő állami tulajdonszerzés volt azzal a céllal, hogy a magántulajdon intézményét felszámolják. A tulajdonelvonás nagyrészt az állam kártalanításra vonatkozó kötelezettségvállalásával lett deklarálva. Az előadás legfontosabb megállapítása — amely az egymással vitatkozó levéltárosok megnyilatkozásaiból hiányzott — az volt, hogy a kárpótlási ügyekben magukból az 1945. óta hozott sokrétű jogszabályokból, s nem pusztán az ismét a magántulajdon elvére helyezkedő parlamenti törvényhozásból fakad az állam kárpótlási kötelezettsége. Durván: az 1991. évi XXV. tv. a kárpótlásból csak azt váltja be, amit Rákosiék és Kádárék is elismertek, ám eszük ágában sem volt betartani. Logikailag e témakörhöz tartozik az a vita is, amelynek során Czaga Viktória a Fővárosi Levéltár munkatársainak álláspontját ismertette. Mint már többször kifejtették, az egész kárpótlási eljárást a bírósági rehabilitációk mintájára kellett volna megszervezni, tehát az ügyfél egyedül a kárrendezési hivatalokkal állt volna szemben, akik az érintett intézményektől — így a levéltáraktól — hivatalból szerezték volna be a szükséges adatokat. A törvény végrehajtásához szükséges forrásokat őrző intézményekkel, a földhivatalokat kivéve, nem konzultáltak, s a pénzügyi támogatást csak azután folyósították, hogy az ügyfelek már sorban álltak a kutatás elől eddig elzárt, gyakran csak nemrég átvett, rendezetlen anyagokért. A levéltár munkatársainak 80 százaléka egyetértett a főigazgató nyilatkozatával az adatszolgáltatás időleges bojkottját illetően, hiszen az ügyfelek és akták tömege lehetetlenné teszi, hogy a levéltárak megfeleljenek tudományos funkciójuknak. A szakma túlnyomó többsége nem fogadta el ezt az érvelést. Hogy miben tévedett a Fővárosi Levéltár? Erre az az egyértelmű válasz született, hogy helytelen volt az adatszolgáltatás megtagadását egy önkormányzati intézmény és a kormány vitájaként felfogni, hiszen itt egyszerűen törvények végrehajtásáról és hivatali kötelességről van szó. Lehet vitatkozni azon, hogy az egyesület vezetősége a fővárosiakat elítélő nyilatkozatát telefonon való szavazás helyett rendkívüli ülésen kellett volna hogy meghozza, azon viszont aligha, hogy a levéltárakban őrzött iratanyagok makacsul ellenállnak minden olyan változtatási szándéknak, amely ezeket az intézményeket az akadémiaiakhoz hasonló tudományos műhelyekké kívánná átformálni: az archívumok ugyanis a középkortól fogva „hiteles helyi" funkciót is ellátnak. Ha a kárpótlást az országgyűlés kiterjeszti azok körére, akik 1939. és 1948. között szenvedtek jogtalan anyagi sérelmeket, s ha megindulnak a bírósági eljárások a tulajdonjog tisztázására — ahol a levéltár képviselője szakértőként vagy hatósági tanúként fog fellépni —, akkor le kell számolni azzal az illúzióval, hogy „mire a lombok lehullanak", a levéltárak túl lesznek az ügyfelek rohamán. Ezt lényegében megerősítette Görömbei József, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Földhivatal vezetőjének kiselőadása is. Utalt arra, hogy a földhivatalok és a levéltárak egyaránt mostoha gyermekei voltak az államigazgatásnak, s 1972-ig — amikor a földhivatalok jelenlegi formájukban létrejöttek — az iratok szétaprózódtak az ÁFTH megyei felügyelősége, a bíróságok telekkönyvi hivatalai, a tanácsok mezőgazdasági osztályai és a községi tanácsok között. A megyei földhivatal iratait faforgácslemezből összetákolt garázsokban, lakóházpincékben tárolta, az egerek és a penész kikezdte azokat, s csak rutinos öreg nyugdíjasaik tudják megmondani, melyik irat hol található. Az 1953-as tömeges kilépések a téeszekből, majd az 1959 és 1962 közti visszakényszerítések, s végül a nem szövetkezeti tagok földjének megváltással való „rendezése" teljesen összekuszálta a nyilvántartásokat. A birtokíven gyakorta más bejegyzés szerepel, mint a telekkönyvi betéten, s bár 1973-tól az új földnyilvántartási törvény egy95