Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 4. szám - KILÁTÓ - G. Vass István: A Der Archivar 1989-es és 1990-es évfolyamai / 72–75. o.

tatok előre kiválaszthatják az őket érintő és továbbra is Londonban kutatható iratanyagokat, illetve a pontos jelzet alapján az egyes aktákról akár másolatot is rendelhetnek. Érdemes még megemlíteni, hogy a mintegy öt-hat évre tervezett kutatási program költségeinek kétharmad részét a Volkswagen Művek, egyharmad részét pedig a levéltárak és kutatóintézetek vállalták. Várhatóan a 90-es évek közepén jelenik meg az iratok leírását tartalmazó mintegy tíz kötet, illetve a mutatókat tartalmazó további két-három kötet. Ha a brit források feltárása során is mutatkoztak némi nehézségek ,még inkább így van ez — a súlyos történelmi konfliktusokkal terhelt német—francia viszonyból eredően — a Franciaországban található német vonatkozású források esetében. Ott nagyszabású feltáró programot mind ez ideig nem is szerveztek, sőt, a párisi, colmari és nantes-i levéltárak német vonatkozású anyagait ismertető Rainer Hudemann (1989. 4. szám) kifejezetten hangsúlyozza, hogy ismertetése nem hivatalos tájékoztatáson, hanem egy kutató sokéves tapasztalatán alapul. Ugyanebben a számban Jean Yves Mariotte a 20. századi német történelem elzász forrásait (Strasbourg, Colmar, Metz, Mühlhausen stb. levéltárai) ismerteti. • * * A levéltári anyag értékelésének-selejtezésének kérdése újra és újra élénk vita tárgyát képezi a német levéltárosok körében. E vitának most részben az egymás után megjelenő szövetségi levéltári törvény, illetve tartományi levéltári törvények is tápot adnak. Ugyanis valamennyi új jogszabályban csaknem azonos formában megtalálható a sztereotip formula: „Levéltári értékű az az iratanyag, amely a tudományos kutatás szempontjából, az érintett vagy egy harmadik személy érdekeinek védelme miatt, illetve a törvényalkotás, a jogszolgáltatás vagy a közigazgatás szempontjából maradandó értéket képvisel." De, hogy mi az a „maradandó érték", azt sehol senki nem határozta még meg, s annak eldöntésére — igaz az iratképző szervek képviselőinek közreműködésével — végső soron egyedül a levéltáros jogosult. Bodo Uhl: A levéltári értékelési vita átalakulása című tanulmányában (1990. 4. sz.) áttekinti a Németországban az 1840-es évek óta sorjázó véleményeket, megoldási kísérleteket, s a 20—30 évenként fellángoló vitákat. Arra a következtetésre jut, hogy eddig minden olyan kísérlet kudarcot vallott, amely egyértelmű kategóriákat igyekezett felállítani a történeti érték meghatározása, illetve selejtezési utasítások kidolgozása céljából. Szkeptikusan szemlél tehát minden iratkatalógust, irattári tervet, s különösen hibáztatja azt a felfogást, mely szerint nem csupán egyes iratfajtákról mondják ki már keletkezésük előtt, hogy azok semmilyen körülmények között nem képviselhetnek történeti értéket, de szervek egész csoportjait is „értékhatár alá" minősítenek. Ez különösen a volt NDK-ban vált általános gyakorlattá, de hatása bőségesen érződik a Német Szövetségi Köztársaság irattári és levéltári gyakorlatában is. (Pl. a jelenleg érvényes szabályzatok a helyi postahivatalok, illetve a vámhivatalok iratanyagát a levéltárak szempontjából teljesen érdektelennek minősítik.) A szerző szerint a történeti érték mibenlétéről ma alig tudunk többet, mint 50 vagy 70 évvel ezelőtt élt elődeink, s többükhöz hasonlóan meggyőződéssel vallja, hogy a probléma végső soron megoldhatatlan, hogy megoldását természetesen újra és újra megkíséreljük, de ehhez legfeljebb szempontokat hagyományozhat egyik generáció a másikra. S ami a legfontosabb: mindig az adott iratanyag ismeretén alapuló, az értékelési szempontokat komplexen alkalmazó egyedi döntést kell hoznunk. Az 1990. évi 4. számban ugyané témát további három tanulmány elemzi: 74