Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 4. szám - Gerics József–Ladányi Erzsébet: A magyarországi birtokjog kérdései a középkorban / 3–19. o.

tized-ügyeket. Ennek a két kiváltságnak a fontosságát akkor láthatjuk be igazán, ha figyelembe vesszük, hogy IV. Béla 1264-ben valakit abban a kegyben részesít, hogy őt „ne a szepesi ispán úr előtt, hanem felségünk előtt, országunk más nemeseinek szokása szerint (more aliorum nobilium regni nostri)" lehessen csak perbe fogni.

20 A király a maga bírói joghatóságát természetesen át is ruházhatta, delegálhatta másra. A királyi serviensek eszerint az Aranybullában birtokaikra nézve a megyésispán ítélkezésétől mentességet kaptak, ami a nemesekével megegyező szabadságjog volt. Amikor tehát 1267-ben IV. Béla és fiai elismerték a királyi serviensek nemes voltát, ezzel a magyar társadalomban immár mintegy két évszázad óta megszakítatlanul élő elnevezést alkalmaztak rájuk. Ez az aktus ezen kívül annak a ténynek a terminológiai következményét is levonta, hogy a királyi serviensek, illetve birtokaik 1222. óta törvénybe foglaltan, elvileg mentesek a megyei comes bíráskodása alól, kizárólag a király ítélkezik felettük, vagyis a nemeseik köztudott bírósági exemptiojá't élvezik. A nemesség rájuk való kiterjedésének ez lehetett az elsődleges magyarázata! A páncélos (nemes, nobilis) fegyverzetben való hadiszolgálat követelménye vagy 150 évvel később tűnik fel, mint a honi társadalmi terminológia nemes kifejezése, és ahogyan Szűcs Jenő megfogalmazta: „ ... csakis pars pro totó segíthette elő a nobilis cím átruházódását a nagy tömegre". A nobilis nevezetet a királyi serviensekre a 13. században hasonló körülmények között alkalmazták, mint a 11. század második felében az előkelő urakra. Mind a kétszer a közszabadok közül kiemelkedett kategória nyerte el vele a nemes címet. Az országos nemesség fogalma már 1243-ban a királyi udvarban való tartózkodás jogához kapcsolódott. Ezt a tényt mondta ki a királyi kancellária a királyné aurifaberének kiváltságolásakor: a „tiszta és örök szabadság" megadásán kívül „álljon nyitva számára felségünk udvara, mint országunk többi udvari nemesei számára (tanquam aliis aulicis nobilibus regni nostri), elrendelvén, hogy a továbbiakban számítsák tisztelettel országunk nemesei közé (inter nobiles regni nostri)".

21 A királyi serviensekhez gazdálkodás, életmód, vagyon és hadkötelezettség dolgában igen közel álltak, de egészen más jogállásúak voltak a királyi birtok népeinek legelőkelőbb elemeiként a várjobbágyok, s közülük is a nemes várjobbágyok, más néven a szent király jobbágyfiai, vagy szent király jobbágyai. Ez utóbbiaknak természetes törekvése volt tehát, hogy elismertessék a királyi serviensek közé emelkedésüket. Azonban ez a király megfelelő aktusa nélkül reménytelen volt, mert még a nemes várjobbágyok is conditionariusok, a király propriusai voltak. Világosan kifejezi ezt a tényt az a Bolla Ilona által tárgyalt 1300. évi királyi oklevél, amely honti nobilis iobagio castri-t és atyafiságát nemesíti, s elrendeli: „korábbi kondíciójuknak semmiféle foltja se maradjon ezután rajtuk (nulla macula pristinae conditionis in eisdem remanente)". Szintén Bolla Ilona adta elő: „Nagyon tanulságos, hogyan járt el a nádor, amikor 1282ben a pozsonyi udvarnok-ispánok fiai V. Istvántól kapott, de elveszett antiqua et approbata libertas-úk megerősítését kérték tőle. Ez a libertás abban állt, hogy a király zászlaja alatt harcolhattak, mint a királyi serviensek (tamquam Regales servientes) és a nádor elé őket nem az udvarnokok generális pristaldus-a, hanem a káptalan embere idézi. Kérésüket a nádor teljesítette és megerősítette libertásukat, anélkül, hogy ezzel nemesek lettek volna."

22 Miért nem lettek nemesek? V. István oklevele megemlítette ugyan a nemesekével rokon katonáskodás! kiváltságukat, a királyi zászló alatti hadbavonulást, de nem tartalmazta a teljes szabadság adományozását, nem szüntette meg királyi proprius-voltukat, s nem írt birtoklásuk nemesi jogcíméről sem. A királyi 10