Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 3. szám - Körmendy Lajos: Gondolatok a számítógépről, a felelősségről és a szakmáról / 11–14. o.

ligenciájú ember nehézség nélkül tudja használni, mégis kevesen hiszik el. Bizonyára ludas ebben a sokat kritizált oktatási rendszerünk és az elmúlt évtizedek társadalmi-politikai-gazdasági viszonyai, amikor nem volt kifizetődő a valóságos úttörés, annál inkább a szóbeli. Viszont ki kell mondanunk, hogy van „személyi felelősség" is, tehát ha egy „harmincas-negyvenes", önmagát értelmiséginek és más tekintetben fiatalnak tartó levéltáros nem hajlandó megtanulni egy szövegszerkesztő program használatát (elsajátítási idő: 2—7 nap), akkor ott valószínűleg nemcsak az újtól való félelemről van szó. Kétségtelen, hogy a computer kíméletlen tükröt tart elénk. A szakmában sokak számára szokatlan szellemi-szakmai fegyelmet követel, és a hibákat könyörtelenül kimutatja. Egy egyszerű, formai példával szolgálván: ha az általam használt adatbáziskezelő programnak megparancsolom, hogy listázza ki az öszszes feudális-kori összeírást, akkor csak azokat fogja kiírni, melyek címében előfordul az „összeírás" szó, és a kezdő évkor 1848 előtti. Viszont figyelmen kívül fogja hagyni azokat a címeket, ahol a keresett szó rövid ,i'-vel íródott, vagy ahol csak a ,conscriptio' szót használtam. Nem kevésbé szigorú a számítógép szakmai szempontból sem: egy helynévadatbázisnál az indexbe fölvett neveknél nem elég az egységes írásmód, elengedhetetlen a pontosabb meghatározás is: legalább a megyét is meg kell adni a helynév mellett, mert sok azonos nevű helység lehetett az országban. Joggal mondhatja bárki, hogy ezek a követelmények éppúgy állnak a publikált indexekre is. A különbség az adatok mennyiségéből ered. Ha egy kutató egy repertórium 20 oldalas indexében talál 10 hivatkozást egy pontosan nem lokalizált faluról, tudomásul veszi a hiányosságot és kikéri a tíz iratot. Az adatbázisok jellemzője viszont az, hogy nagy mennyiségű adatot tesznek áttekinthetővé, leegyszerűsítve fogalmazva: minél nagyobb egy adatbázis, annál hasznosabb. Viszont az előbbi példánál maradva, ha egy kutató egy adatbázisban az általa keresett falunál 250 hivatkozást talál, akkor szinte kizárt, hogy az adathalmot egyenként ellenőrizze. Itt elérkeztünk egy másik alapvető kérdéshez: mennyire legyen pontos az adatgyűjtés? Bátran állítható, hogy az informatikának nem lebecsülendő ellenfele a perfekcionizmus, tehát a túlértékelt precizitás. Ilyenkor eleve lehetetlennek tűnik egy adatbázis létrehozása, „hiszen úgysem tudunk minden vonatkozásban tökéletes adatokat nyújtani". (Most tekintsünk el attól a ténytől, hogy néhányan erre hivatkozva próbálják megtorpedózni az ügyet.) A computernek azonban a kíméletlenség mellett van egy másik tulajdonsága is — a kettő nem mond ellent egymásnak! — a rugalmasság. Egy jól megtervezett adatbázis építését nem akaszthatja meg egy-két hiányzó vagy bizonytalan adat, mert ezek bármikor könnyen pótolhatók. A számítógép nem nagyon illik a hagyományos levéltárosi gondolkodáshoz, munkamódszerekhez. Mielőtt bárki a szakma lenézésével vádolna, sietve kijelentem, hogy ezt nem kritikának, hanem „objektív okokból eredő" ténynek tekintem. A hatvanas években, amikor a számítástechnikával a nyugati levéltárak is csak ismerkedtek, az egyik kollégánknak mesélt egy nyugat-európai számítástechnikai szakember az ottani levéltárosokkal kapcsolatos tapasztalatairól. Elbeszélése szerint miután végképp nem tudott velük zöldágra vergődni, türelmetlenül megkérdezte: mondják meg, hogy az iratokban lévő adatok közül mi a fontos! „És azt felelték, hogy minden fontos" —• konstatálta elképedve. A könyvtáros mindig rá volt kényszerítve a szabványosításra, hiszen az egymástól független kötetek, sorozatok visszakeresésére csak ilyen módszerrel készíthetett segédletet. A levéltáros viszont, aki egymáshoz kapcsolódó iratok, irategyüttesek megőrzését, kutathatóvá tételét tartotta szem előtt, logikusan más 12