Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 4. szám - VITA - Borsa Iván: A levéltári forráspublikáció és a visszaemlékezés / 57–60. o.

az új rend előtt kompromittálhatják. így például Lederer Emma, aki Hóman Bálint tanítványa volt, s ennek ellenére 1945 előtt nem tudott megfelelően elhelyezkedni, majd Szentpétery Imre utóda lett a történeti segédtudományi tanszéken, rövid időre az Országos Levéltár személyi állományába kerülvén aktívan érdeklődött afelől, hogy az Országos Levéltárban milyen iratanyagot semmisítettek meg az ostrom után. Nehezen lehetett elhitetni vele — ha egyáltalában elhitte —, hogy az ostrom óta az Országos Levéltárban semmiféle iratselejtezés vagy -megsemmisítés nem volt. Ez a hiedelem majdhogynem szemléletté vált e politikai körökben. Minden bizonnyal ez a hiedelem inspirálta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot az 1610—44/1950. (IX. 24.) VKM. sz. rendelet kiadására, amelynek az volt a célja, hogy az egyházi hatóságokat visszariassza az iratpusztítástól, irattáraikban az önkényes selejtezéstől, ezért nyilvánította ezeket „közérdekű irattárakká". — E rendelet előkészítésében feltehetően a levéltárak országos felügyelője vett részt, de ez egyrészt a felügyelő, másrészt a minisztérium iratanyagából volna megállapítható. Amikor 1950 októberében a Levéltárak Országos Központjának vezetésével megbíztak, a központ feladata az akkor friss 1950. évi 29. sz. törvényerejű rendelet végrehajtása volt. 1951 január elsejével kerültek a volt törvényhatósági levéltárak központi állami felügyelet alá. Ugyanakkor az egyházi levéltárak helyzete levéltárj ogilag nem volt tisztázott, ezért tett a LOK valóban kezdeményezőén javaslatot az egyházi levéltáraknak „nemzeti érdekű levéltárakká" való nyilvánítására. Másképp fogalmazva, a nemzeti érdekű levéltárrá nyilvánítás tette lehetővé a szó szoros értelmében nemzeti érdekű egyházi levéltári anyagnak az érvényes jogszabályok hatálya alá helyezését, az egységes levéltári koncepcióba való bevonásukat. Ezen az alapvető helyzeten a legújabb levéltári törvény koncepciója sem kíván változtatni. — Az irattárákkal kapcsolatos, előbb említett VKM-rendelet valóban politikai indíttatású volt, bár téves szemlélet alapján, a nemzeti érdekűvé való nyilvánítás viszont az akkor életbe lépett új tvr. végrehajtása érdekében minden politikai szempont nélkül kizárólag szakmai célokat szolgált. Ezért tűnik torzí tónak az a megfogalmazás, hogy mindkét rendelet az állami beavatkozás lehetőségét, illetve e lehetőség fokozását célozta volna. E gondolatmenetet folytatva a szerzők a katolikus egyház kárára érvényesült markáns különbségnek minősítették azt, „hogy a levéltári anyag védelmére és használatának biztosítására hivatkozva az állam (a LOK kezdeményezésére az Oktatásügyi Minisztérium és az ÁEH közösen döntött a kérdésben) rendkívüli eszközökhöz nyúlt 1951 szeptemberében (két szerzetesrend esetében 1952 májusában) lényegében zár alá, a későbbi szóhasználat szerint „kettős kezelés"-be vette a katolikus érsekségek, püspökségek, káptalanok, valamint a bencés, a ferences és a kegyes tanítórend központi levéltárait." Ez a kép is magyarázatra, illetve korrekcióra szorul. Nem lehet ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy a történeti levéltári anyaggal rendelkező három egyház — a katolikus, a református és az evangélikus — között az ötvenes évek elején levéltáraik gondozása terén lényeges különbségek voltak. Az evangélikus egyház országos (központi) levéltárának vezetésére az 1945-ben kényszernyugdíjazott Mályusz Elemér egyetemi tanárt, előzőleg országos levéltárnokot alkalmazta, akinek szaktudását és munkaintenzitását senki nem vonhatta kétségbe. A református egyház Esze Tamás történész-lelkész kezdeményezésére akkor kezdte meg nagy lendülettel mai levéltári szervezete alapjainak lerakását, számos félreállított lelkész levéltári munkába állításával. A katolikus egyház e téren semmiféle aktivitást nem mutatott, sőt nem egy eset58