Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 4. szám - Föglein Gizella: A nemzetiségi oktatás jogi szabályozása Magyarországon, 1945–1956 / 13–28. o.

sem pedig a második világháború után nem valósult meg a nemzetek önrendelkezése, hanem csak a győzteseké,

2 illetve hogy az állami-területi és a nemzeti-etnikai status quo még viszonylag sem kerültek szinkronba egymással. * * * Az első világháború után a nemzeti kisebbségek kollektív és egyéni jogait a nagyhatalmak nemzetközi kisebbségvédelmi rendszerbe igyekeztek foglalni, amelynek a békeszerződések csak az egyik, de kétségtelenül a leglényegesebb alkotóelemét képezték. A békeszerződések kisebbségvédelmi intézkedései jogi szempontból nagyobbrészt az egyéni, állampolgári politikai jogok, kisebb részben pedig a kollektív, nemzetiségi jogok tárgykörében mozogtak.

3 A békeszerződések mellett az egyes „érdekelt államok" részéről külön szerződések, kétoldalú egyezmények vagy egyoldalú deklarációk is tartalmaztak kisebbségi jogi kötelezettségvállalásokat.

4 Más kérdés, hogy e nemzetközi jogi kötelezettségvállalásoknak az egyes államok mennyiben tettek eleget; annál is inkább, mert a garanciák rendszere gyenge, sebezhető, könnyen megkerülhető és kijátszható volt. A második világháború után — mivel a közép- és délkelet-európai államhatárok gyökeresen nem módosultak — a kisebbségi problematika, a nemzetiségi kérdés továbbra is változatlanul megmaradt, sőt egyre inkább akuttá vált. Ennek ellenére ekkor nemhogy nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer kiépítésére nem került sor, de még a békeszerződésekből is kollektíven kiszorult a kisebbségi kérdés, azaz nemzetközi jogi szinten teljességgel rendezetlenné vált. A békeszerződések, ellentétben az első világháborút lezáró békékkel, a nemzetiségi, kisebbségi kérdést azon kormányok belügyének tekintették, amely államok keretében a kisebbség élt.

5 Az ENSZ alapokmánya szerint és annak szellemében csupán a kisebbségek tagjai egyéni, állampolgári jogainak deklaratív elismerésére szorítkoztak. A szövetséges nagyhatalmak mindezt azzal indokolták, hogy abban az államban, ahol ezen egyéni, állampolgári jogokat elismerik, ott nincs szükség a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak külön, nemzetközi szabályozására. A nemzetiségi, kisebbségi kérdés tisztázásának és nemzetközi jogi szabályozásának az elmaradását nem pótolta és nem is pótolhatta az állampolgárok egyéni, emberi szabadságjogainak a deklaratív elismerése és az ENSZ alapokmányának az elfogadása, mivel az azokban megfogalmazott jogokkal csak abban az esetben élhetett volna valójában a nemzetiségi lakosság, ha azoknak az alap- és előfeltételét jelentő kollektív nemzetiségi jogokról jogszabályban is rögzített gondoskodás és azoknak tényleges érvényre juttatása megtörténik. A nemzetközi jogi garanciára annál is inkább szükség lett volna, mivel a békekonferencia anélkül döntött, hogy egyetlen esetben is megkérdezte volna a nemzetiségi lakosságot, hogy mely állam keretein belül óhajtana élni; másrészt pedig néhány állam képviselője már a békekonferencián kifejezésre juttatta azt a véleményt, hogy nem áll szándékában az ENSZ alapokmányában rögzített szabadságjogok biztosítása.

6 A kisebbségi jogok nemzetközi jogi szabályozásának az elmulasztása azt eredményezte, hogy a nemzeti kisebbségeket az „anya nemzetüktől", illetve az „anya nemzetet" a saját — esetleg több, más állam területén élő — nemzeti kisebbségétől immár nemcsak a területi, de a nemzetközi jogi status quo is elszakította, elválasztotta. Azaz a kisebbségek számára a létezés intézményes feltételeit végső soron kizárólag az „uralkodó" állam nemzetiségi politikája határozta meg — amennyiben az adott állam szuverenitásának birtokában volt — s ezáltal a nemzeti kisebbségek védtelenek lettek az érdekeiket csorbító 14