Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 4. szám - Hiller István: Határvonal, 1637: spanyol orientáció és bécsi politika a XVII. század derekán / 3–12. o.

az elfogadott s az elfogadtatott feltételekkel a Császár számára olyan politikai állapotot rögzítettek, amelyhez érdemes ragaszkodni, amely konzerválja a hatalmi erőviszonyokat, tág mozgásteret biztosít a Burgnak Európában, s nem utolsósorban lehetőséget nyújt a belső stabilitás megteremtésére és megőrzésére. A közvetlen célokat tekintve nem is tévedtek nagyot a tárgyalőbiztosok, hiszen a zsitvatoroki béke elsődleges funkcióját betöltötte; a harcok befejeződtek — legalábbis a csatazaj Bécsig már nem hallatszott el —, a seregek a végvárakba s a szálláshelyekre vonultak vissza, s a keleti határvonal papírforma szerint évtizedekre elnémult. Hamarosan megfogalmazódott a több mint fél évszázadra érvényes Habsburg diplomáciai stratégia: a béke mindenáron való fenntartása a törökkel, s aktív politizálás a nyugati színtéren. Az alapállás a nagyhatalom általános érdekeltségét tekintve logikusnak tűnhetett, a német diplomatáik számára azonban a leírhatatlan és kimondhatatlan zsitvatoroki béke a vártnál sokkal több gondot és fejtörést okozott. Az alapvető problémákat a külső környezet jelentette. A XVII. század Európája ugyanis nem tűrte, s nem viselte el a konzervált viszonyokat. A kontinens politikai nyughatatlansága nem is elsősorban a konkrét eredményeket, a megkötött szerződéseket, az aláírt megállapodásokat érintette, sokkal inkább az azt megalkotó módszert. Nem a „mi?" kérdése került előtérbe, hanem a „hogyan?", nem a megbeszélések témája, hanem a lefolytatás módja, nem az irányító központ megfogalmazott céljai, hanem az irányítás felépítése és átalakítása.

8 A zsitvatoroki „nagy" béke közvetett hatása azonban Bécsben nem vezetett el ennek a folyamatnak a felismeréséhez. A Habsburg diplomácia szerkezetét tekintve a század első negyedében alapvetően mozdulatlan maradt, s mivel taktikai távolságú kisebb horderejű céljait rendre elérte, mindez azzal a megnyugtató érzéssel tölthette el a Titkos Tanácsot, hogy a külpolitikai rendszer működőképes. Figyelmeztető jelek, apró jelzések persze akadtak. A legjelkepésebb példát Michael Starzer

9 szolgáltatta 1612-ben. A konstantinápolyi követnek remek lehetősége nyílt arra, hogy összehasonlítsa a legkülönbözőbb európai országok diplomáciai tevékenységét. Jelentéseiben beszámolt arról, hogy a holland követ, Cornelis Hága mennyire szokatlan jellegű diplomáciai ajándékokat vitt a szultánnak és környezetének.

10 Arany- és ezüstnemű helyett soha nem látott egzotikus paradicsommadarakat, serlegek mellett gyönyörűen festett színes földrajzi atlaszokat, hasznos navigációs felszereléseket.

11 Starzer szerint mindez elbűvölte a törököket, s nyilvánvalóan kiváló légkört teremtett Hága későbbi munkájához. A jelentést olvasó Hans von Molart, az egykori tárgyalóbiztos, ekkor már a Haditanács elnöke „rutinszerűen", a megszokott módon tette meg lépéseit. Értékében a holland ajándéksorozathoz hasonló „szállítmányt" állíttatott össze, s küldte el Andrea Negronival

12 Konstantinápolyba. A hagyományos műtárgykollekció azonban semmilyen különleges hatást nem váltott ki, még csak meglepetést sem okozott a Portán. A török tisztségviselők isimét átvették sokadik aranyozott íróasztalukat, ezüst ivópoharukat, s 1612-ben már a míves órák sem hatották meg őket.

13 A kötelezően előírt ajándékozási procedúra rendben, kifogás nélkül lezajlott, csak éppen a megmerevedett szokások nem hoztak semmiféle új eredményt. S amíg a velencei, angol, holland, francia követek remek információgyűjtő hálózatot alakítottak ki, tevékenységüknek szemmel látható sikerei voltak, a Habsburg külpolitikai gépezet lemaradt a versengésben. Az irányító és végrehajtó apparátus nem dolgozott jobban — igaz rosszabbul sem —, mint annak előtte, a futárszolgálat sem jutott el előbb célállomásához, s a döntések sem születtek 4