Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 1. szám - Tervezet a magyar levéltárügy újraszabályozására / 8–29. o.

A levéltári rendszerek alapvetően két csoportra tagolhatok. A szövetségi államokban az egyes tagállamok levéltárügyüket önállóan rendezik be, a központi szabályozás csak a szövetség levéltári anyagára terjed ki. Nem szövetségi berendezkedésű országokban (a kis Dániában és Finnországban ugyanúgy, mint [Franciaországban és Olaszországban) állami levéltári hálózatok alakultak ki: az állam központi szerveinek anyagát az országos (nemzeti) levéltár, míg a területi szervek iratait a területi (regionális) állami levéltárak veszik át. Az intézmények központi fenntartásban és egységes szakmai irányítás alatt működnek. Az irányítást a levéltárügyért felelős kormányszerv (ez a legtöbb országban a kulturális, illetve oktatásikulturális minisztérium.) felügyeletével levéltári hatóság látja el, amely ritkábban a felügyelő minisztérium szervezeti egysége (Olaszország, Spanyolország), gyakrabban pedig az országos levéltár (pl. Dánia, Finnország, Franciaország).' Az állami levéltárak általános levéltárként funkcionálnak, ún. ágazati levéltárat csak a parlament, a külügy- és a honvédelmi minisztérium tart fenn. Egyre jobban érvényesülő gyakorlat, hogy a levéltári anyagukról önállóan gondoskodni nem képes önkormányzatok iratainak archiválását az állami levéltárak magukra vállalják. A magángazdasági szervek iratainak forrásértéke miatt néhány országban (pl. Dánia, Franciaország) az állam központi gazdasági levéltárat is fenntart. A szocialista országok levéltárügye sem épül más alapelvekre, de az állami tulajdon meghatározó szerepe következtében a levéltári forrásanyag szinte teljes egészét az állami levéltári hálózatok őrzik. Élükön — majdnem mindenütt — az iratkezelés irányítását is közvetlenül ellátó főhatóság áll. Az európai államok többsége az elmúlt két évtizedben új levéltári törvényt alkotott. Ezek a társadalmi és a technikai fejlődés nyomán előállt (pl. a modern adathordozók archiválásával vagy a tömeges iratképzéssel összefüggő) levéltári problémák megoldását illetően — szinte kivétel nélkül — azonos irányú törekvéseket tükröznek. A levéltári anyag fogalmi körébe már bevonják a történeti értékű kép- és hangfelvételeket, valamint a számítógépes adathordozókat is. A korábbi gyakorlattól eltérően a selejtezések ellenőrzésén túlmenően az állami szervek iratkezelési munkájának támogatását a nyugat-európai országokban is a levéltárak feladatává teszik. A levéltárak és az irattárak közötti kapcsolat megszervezése döntően attól függ, hogy mikor kell — a jogszabályi előírások alapján — a tartós megőrzésre érdemes irattári anyagot a levéltári intézményeknek átadni. Ebben a vonatkozásban két ellentétes irányú törekvés figyelhető meg. Az egyik szerint minden iratot, amilyen) gyorsan csak lehet, át kell adni a levéltárak felügyelete alatt álló ún. iratközpontoknak, ahol az ügyintézéshez közvetlenül már nem szükséges irattári anyag átmeneti megőrzését, selejtezését és levéltárba adásának előkészítését végzik. Ezt — a gazdaságossági szempontokat előtérbe helyező — megoldást először az USA és Kanada alkalmazta, de az elmúlt évtizedben Európában is több ilyen intézkedés történt (pl.: NSZK. Franciaország). A másik: olyan sokáig hagyni az iratokat az iratképzőknél, ameddig csak lehet. Ebben az esetben a levéltári feladatok (a levéltári anyag kiválogatása, átmeneti megőrzése) elvégzéséért az irattárat létrehozó igazgatási szerv a felelős. Ilyen irányú tevékenységüket azonban a levéltári intézményeknek különböző — jogszabályokban előírt — módokon segíteniük kell. A fentieken túlmenően a fejlett jogállamok szabályozási gyakorlatában egyre nagyobb figyelmet kap egyfelől a kutatás szabadságának, másfelől a titokvédelmi előírások és a személyhez fűződő jogok védelmének garantálása. Tendenciaként érvényesül az általános kutatási időhatár fokozatos lejjebb szorítása is. Ezekben az államokban a nyilvános levéltárak anyaga általában az iratok keletkezésétől számított 30 év eltelte után válik hozzáférhetővé (egy-két évtizeddel ezelőtt még 50 év volt az általános kutatási időhatár). Azokat a dokumentumfajtákat, amelyek' ezt követően sem kutathatók — a korlátozás időtartamának megjelölésével — a törvények és azok végrehajtási utasításai tételesen is felsorolják. Ezekben az országokban — a kutathatóság biztosítása érdekében — a jogszabályok arról is gondoskodnak, hogy a 30 évnél régebben keletkezett anyag lehetőleg teljeskörűen levéltárba kerüljön. Ez alól csak kivételesen, meghatározott szervek esetében adható felmentés. II. A magyar levéltárügy kialakulása és első átfogó szabályozása A modern levéltárügy, az intézményes levéltárvédelem hazai megszervezése érdekében tett első és igen jelentős lépés a Magyar Országos Levéltár 1874-ben történt felállítása volt. Az intézmény új — az akkori mércével mérve igen korszerű — 24