Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 2. szám - G. Vass István: A kutatási korlátozások kérdésköréhez / 27–32. o.

misnek tekintendő, csak így iehet a TÜK-iratok kérdését is rendezni. Azzal a megszorítással természetesen, ihogy az iratképző kérheti — ha szükségesnek tartja — egyes iratoknak továbbra is titkos iratként való kezelését és kutatási korlátozás alá vonását. Sőt itt még egy további pontosításra van szükség: Az időközben megjelent 118/1989. MT sz. rendelet az „államtitok" mellett a szolgálati titkot és üzemi titkot tartalmazó iratokat is meghatározatlan ideig kutatási korlátozás alá vonja. Ez végképp teljesíthetetlen feladat elé állítja a levéltárost, hiszen az államtitkot tartalmazó iratokat legalább elkülönítetten kezelték, s azok a levéltárban is külön állagot vagy sorozatot képeznek. A szolgálati és üzemi titkot tartalmazó iratokat azonban együtt rakták le a nem minősített iratokkal. Ha ezt az előírást komolyan vennénk, akkor a 30—40 éves „általános" iratokat is csak egyenkénti átnézés, ellenőrzés után adhatnánk ki a kutatónak. Ez utóbbi előírást tehát végképp mellőzni kell, az ésszerűtlenség mellett a végrehajthatatlanság okán is. Végül még egy kiragadott példa a sajátos magyar helyzetre: az úgynevezett koncepciós perek — noha vitathatatlanul a „peres ügyek" nagy családjába tartoznak — nem vehetők egy kalap alá az európai jogállamokban szokásos perekkel, s így irataik kutatására is attól eltérő szabályok kell hogy vonatkozzanak. Ezen perek politikai tartalmának az eljárás mechanizmusának feltárásához minden bizonnyal erősebb érdek fűződik a jövőben, mint a személyhez fűződő jogok védelméhez. S hogy e tekintetben nem csak bennünk, levéltárosokban van bizonytalanság, azt jól mutatta a Legfelsőbb Bíróság egyik vezetőjének megjegyzése, aki egy beszélgetés során azon tűnődött, hogy milyen alapon fogja ő az egyik kutatónak engedélyezni, a másiknak pedig megtiltani a Nagy Imre-per irataiban való kutatást. Fontos lenne viszont az európai gyakorlathoz való felzárkózás szempontjából egy olyan jogintézménynek a megteremtése, amely alkalmas az államtitok védelméhez és a személyes jogok védelméhez fűződő érdek, illetve a kutatói érdek között keletkező konfliktusok feloldására. (Egy ilyen jogintézmény szükségességét egyébként bizonyára kimondja majd a készülő informatikai törvény is.) Tudomásul kell venni, hogy sem az államtitok, sem a személyhez fűződő jogok semmiféle jogszabályban egzakt módon nem határozhatók meg, illetve, hogy ezek tartalma korról korra és országról országra változik. Csak eseti döntések sorozatával lehet tehát viszonylag pontosan kirajzolni azt a határvonalat, amely köztük és a kutatói érdekek között megvonható. * * * A kutatási korlátozások ügye tehát nem vizsgálható tértől és időtől elvonatkoztatva, s nem választható el a napjainkban végbemenő politikai folyamatoktól. Az is bizonyos, hogy e téren sincsenek örök érvényű megoldások, illetve bármilyen kitűnő jogszabály születne is, a konfliktusok mindig újratermelődnek. A levéltáros természetesen mondhatja, hogy ő nem politikus, s ha a kutatási korlátozások kérdése ennyire szorosan politikai kérdés, akkor azt oldják meg a politikusok. Ha sok igazság van is ebben a felfogásban, közömbösek és teljesen passzívak a kérdés politikai vonatkozásaival szemben sem maradhatunk. Elvégre jórészt rajtunk csattan az ostor! 31