Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - Kalmár János: III. Károly és Magyarország 1711-ben / 44–50. o.

szőr is megígérte fiának, hogy igyekezni fog nem túlzott mértékben terhelni a lakosságot a hadiadóval, s gondja lesz az ott állomásozó katonaságra is,

2(i hogy ne adjanak újabb okot az elégedetlenségre. A királynak arra az utasítására azonban, melynek értelmében Magyarországot a többi örökös tartományhoz hasonlóan kell uralni, azt válaszolta, hogy ezt, mint elvet, maga is dicséretesnek tartja, mégis — nyilván egyes főrendiek hozzá eljuttatott kérelmére gondolva

27 — úgy vélte, hogy éppen a magyarok nem tűrnék ezt, hiszen féltve őrzött kiváltságaik bástyái mögé húzódva követelnek a maguk számára más tartományokétól eltérő, megkülönböztetett bánásmódot. Ellenkező esetben ugyanis felmondják uralkodójukhoz való hűségüket.

28 A régensnő ezzel tartalmilag javarészt csupán megismételte azt a korábbi nézetét, mely szerint fiának úgy telhet majd öröme magyarországi uralkodásában, ha az ország törvényeinek tiszteletben tartása mellett sikerül a lakossággal feledtetnie a történtekért a jövőben bármikor bekövetkező megtorlás miatti aggodalmat.

29 Hogy osztotta-e anyja véleményét a magyar király, az nem állapítható meg pontosan, de valószínűsíthető. A Philipp Ludwig Sinzendorf gróf császári diplomata számára papírra vetett lakonikusan sommás mondatából, miszerint a magyar kormányzat teljes átalakításra szorul,

30 csupán az általában vett változtatás szándékára lehet következtetni. Viszont 1711. november 23-án, Barcelonából visszatérőben, a császárrá koronázásra vezető út egyik állomásán, Innsbruckban, az uralma alá tartozó, úgymond valamennyi „nemzet" (német, spanyol, magyar, cseh és olasz) tagjaiból kinevezett negyvenöt valóságos titkos tanácsos közé Esterházy Pál nádort és Illésházy Miklós magyar kancellárt is felvette. Ekkor került a tiszteletbeli titkos tanácsosok mintegy másfél száz nevet tartalmazó listájára a magyarok közül Pálffy Miklós főlovászmester, a szatmári békét császári részről megkötő Pálffy János bátyja, valamint Erdődy György országbíró, s az iraton olvasható megjegyzés szerint még további néhány magyar mágnásnak tartott fenn helyet e névsorban.

31 December 8-án, Augsburgban pedig már úgy ítélte, hogy a körülményekre való tekintettel, magyar királlyá koronázása mielőbb, közvetlenül Bécsbe érkezése után kívánatos lenne, mégpedig lehetőleg Pozsonyban. Anyjától várta a választ arra a kérdésére, hogy ez, s az összehívandó országgyűlés milyen előkészítést igényel a magyar rendeknél és egyebütt.

32 * * # A fentiekből nem rajzolódik ki III. Károly Magyarországgal kapcsolatos terveinek mindenre kiterjedő, összefüggő koncepciója. Ez nem is csoda, hiszen 1711-ben a távolból, az itteni viszonyok megismerése előtt nem is rendelkezhetett ilyennel. Hazánkkal kapcsolatos hírekhez is csak szakaszosan és töredékesen, ráadásul mindenkor meglehetős késéssel jutott. Két legfontosabb politikai informátora, anyja és a cseh kancellár közti feszült viszony pedig méginkább nehezítette tisztánlátását. Eleonóra ugyanis gyűlölte Wratislaw grófot annak itáliai politikája miatt, mert benne modenai rokonsága ellenségét látta, s ezért vele — ellentétben a többi miniszterrel való gyakorlatával — sokszor nem közölte fiától kapott levelei politikai tartalmát sem.

33 Wratislaw pedig rendszeresen kritizálta Károlynak a régensnő kormányzati módszerét, olykor Magyarországot illetően is.

34 Ilyen viszonyok közepette nem lehetett könnyű döntőbírónak lenni. A magyar ügyekre vonatkozó, 1711-ben megfogalmazott sorai ezért főként addigi spanyolországi uralkodásának tapasztalataiként érdemelnek figyelmet, melyek 47