Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - "Ne tévesszünk utat!": a Magyar Levéltárosok Egyesületének vándorgyűlése Nagykőrösön / 3–21. o.

iratai. Mindenképpen időszerű volna, legalábbis az 1949—1988 között keletkezett iratokat illetően, ezeket az intézményeket — akár külön szaklevéltári hálózatban maradásuk mellett — az állami levéltár-irányítás szakellenőrzése alá vonni. A pártlevéltárakban őrzött állami anyagokhoz — személyes tapasztalataim mondatják velem — nem szabad nagy reményeket fűzni. A Magyar Országos Levéltár és Budapest Főváros Levéltára érintett komolyabb mennyiséggel, előbbi a Belügyminisztérium, utóbbi a budapesti törvényszék irataival, a vidéki iratok mennyisége minimális. Azt várni, hogy az ÁVH által 1950—1952 között a megyei levéltárakból elvitt iratok előlkerüljenek a Pl archívumából, irrealitás. A levéltári hálózat szintén olyan kérdés, amely a törvény-előkészítés mechanizmusában a megfontolás és a kivárás irányába kell, hogy ösztönözzön. Tóth Zoltán előadása világosan jelezte az önkormányzati törvénnyel kapcsolatos tendenciákat. Az előadó meghatározó kérdésként beszélt arról, hogy ki és miként viseli majd az intézmények fenntartásának költségeit. A megyék pénze •— úgy tűnik — radikálisan kevesebb lesz. Nem hiszem, hogy a jelenlegi megyei levéltáraknak mint törvényhatósági levéltáraknak bármiféle esélyük lenne a további működésre. (. . .) Véleményem szerint is célszerű lenne, ha a levéltárak ismét központi hálózatba tömörülhetnének, s mint az állam működésének igen fontos, meghatározó intézményei egységes szakmai irányítással működnének. Még akkor is, ha — s ezt őszintén meg kell mondani — ez egy-egy levéltár esetében nem jár együtt pozitív fejleményekkel. A megyei levéltárak között ma is jelentős különbségek vannak. Nyilvánvaló, hogy egységes irányításban ezek a különbségek nivellálódnak. Egyes levéltárak számára bizonyára kis előrelépést jelentene, mások számára visszaesést. De hosszabb távon más lehetőséget, mint a levéltárak központosítását, a szakma szempontjából nem látok. G. Vass István, az Űj Magyar Központi Levéltár mb. főigazgatója Magam is szeretném elősegíteni valamiféle közös vélemény kialakítását, bár van kérdés, amiben ellent kell mondanom az előttem szólóknak. Azzal értek egyet,hogy a levéltáros egyesület megfogalmazhatna egy olyan véleményt a minisztérium illetékeseihez, amely kimondja: a jelen helyzetben nem tartja ajánlatosnak, keresztülvihetőnek egy levéltári törvény megalkotását. A legsürgetőbb problémákat, főleg a kutatási korlátozások problémáját viszont valamilyen átmeneti módon szabályozni kell. Amennyire első hallásra meg lőhet ítélni az előterjesztésben foglaltakat, komoly a szembefordulásra, a szakításra való törekvés a centralizáló szemlélettel, de talán még mindig nem elég gyökeres és egyértelmű. Sokkal egyértelműbben ki kellene mondani, hogy bizonyos területeken nincs szükség szabályozásra — itt csatlakoznék Csorba Csaba véleményéhez —; számomra elképzelhetetlen, hogy egy leendő vállalati törvény azzal foglalkozzon, illetőleg azt mondja ki: a vállalat köteles megőrizni az iratait. Az iratok megőrzése, a történeti anyag fennmaradása bizonyos területeken — úgy gondolom — elsősorban az érdekeltségre, a józan belátásra és a kulturáltság emelkedésére alapítható. Amikor már ezek a tényezők nem hatnak, talán 40—50 év múltán, akkor kell arról gondoskodni, hogy a megfelelő intézményrendszer biztosítsa ezeknek az iratoknak a fennmaradását. Ellentmondanék Varga Jánosnak és Gecsényi Lajosnak a levéltári intézményrendszer vonatkozásában. Véleményem szerint elképzelhetetlen az intéz16