Levéltári Szemle, 39. (1989)
Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - "Ne tévesszünk utat!": a Magyar Levéltárosok Egyesületének vándorgyűlése Nagykőrösön / 3–21. o.
nyen dolgozni. Amíg nincs új alkotmány, amíg nem zajlott le az Önkormányzati átalakulás, amíg még várni kell a tulajdonviszonyokat megreformáló törvényekre, addig a levéltári törvény egy sor vonatkozását egyszerűen nem lehet szabályozni. Varga János beszélt a gazdasági szervekről. Az, hogy a levéltárak minden iratkezelőt ellenőriznek, és mindenkinek előírják, hogy miként iktassanak, teljesen abszurd dolog, eddig is az volt, de most méginkább abszurd lesz. Mindenki ki fogja alakítani a maga rendszerét, s nem kell előírni egy vállalatnak, egy részvénytársaságnak, hogy mit csináljon az irataival. Régen sem volt előírva, mégis rendben tartották irataikat, nem úgy mint manapság, amikor elő van írva. Az embereknek nem kell azt meghatározni, hogy ha éhesek, mit egyenek. Ha mindig mindent szabályozni akarunk, akkor az a káosz lesz, ami gyakorlatilag ma van. Ezzel szemben nagyon lényeges lenne egy leszűkített rendelkezést hozni, amit viszont elvár tőlünk a közvélemény. Elsősorban a kutathatóság újraszabályozására gondolok, ami nagyon sürgős lenne. A kutathatóságot és a levéltárak szervezetét egyaránt befolyásoló probléma a mára totálisan elavult Párttörténeti Intézet Archívuma. A létezését ebben a formában a pártdiktatúrának köszönheti. Olyan iratok vannak ott, amelyeknek az ég egy adta világon semmi közük a Magyar Szocialista Munkáspárthoz! Azoknak a pártoknak az iratanyagát, amelyek korábban léteztek, valahol el kell helyezni, de semmiképpen nem a központi pártarchívumban. Azokat az iratanyagokat, amelyeket mesterségesen és erőszakkal emeltek ki pl. az egyes megyei levéltárak állományából, vissza kell juttatni eredeti helyükre. Ezt is rendezni kell. Nagyon lényeges a megszűnő szervek kérdése. Iratanyaguk elhelyezésére alkalmasak lennének azok a nagy pártépületek, amelyek nem képezhetik a párt tulajdonát, hiszen össznemzeti vagyonból épültek. A mi megyénkben talán jobban mint máshol, mondhatni már naponta kopogtatnak a megszűnő szervek a levéltárban, mert ma már — az új rendelkezések értelmében — nincsen olyan állami felügyeleti szervük, amelyik, úgymond köteles lenne átvenni az iratanyagaikat. Az egy más kérdés, hogy régebben is hiába volt előírás, hogy a jogutód nélkül megszűnő szervek iratait el kell helyezni valahol, mindenki jól tudja, ez csak papíron érvényesült. A levéltári szervezet vonatkozásában azt hiszem, hogy a levéltárakat nem kellene jobban központosítani, mint amennyire vannak. Hogy aztán az önkormányzatok miként alakulnak meg, azt én nem tudom. Az viszont biztos, hogy a képzés tekintetében alapvető változásokra van szükség, s nem csak a levéltárosok (középfok, felsőfok) képzése esetében. Sokkal nagyobb problémát jelent szerintem az iratvédelmi képzés, mert ez tulajdonképpen egyáltalán nincs megoldva. S egyáltalán: ahhoz képest, hogy hány levéltáros van és pl. hány restaurátor, ordító a különbség. A levéltári anyag néhány évtizeden belül cafatokra fog hullani, a régi ugyanúgy mint az új. Gecsényi Lajos, bécsi levéltári delegátus Azt hiszem, hogy a levéltárügy elmúlt 40 évi fejlődésének egyik tragédiája éppen az a kényszerű, gyors alkalmazkodás a politikai viszonyok változásához, amely Magyarországon folyamatosan végbement. 1950: általános államosítások, a levéltárügy államosítása, a működési feltételek papíron való megteremtése és ennek a gyakorlatban való realizálásának elmaradása. Tovább megyek: a politikai változások oly mértékű érvényesítése, amely nemcsak a le14