Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 2. szám - MÉRLEG - Erdmann Gyula: A tanácsigazgatás szervei 1950–1970. Bp., 1988. / 94–96. o.

vonatkozó jogszabályok ismertetése, a jogelőd megemlítése, az alá-fölérendeltségi viszonyok rövid tisztázása, a szerv feladatkörének, majd szervezetének leírása (testületi szerveknél ez kiterjed az összetételre, a testületi ülések mikéntjére is); ezt követi a szervezeti-ügyköri változások ismertetése, ül. az esetleges megszűnés időpontjának és jogszabályi körülményeinek rögzítése, a jogutód említése. A szervtípusok kötetbeli, a fentieknek megfelelő közlési rendje: tanácsszervezet (testületek), végrehajtó bizottság, állandó bizottságok, végrehajtó bizottság elnöke-elnökhelyettese és titkára, a végrehajtó bizottság szakigazgatási szervei, a végrehajtó bizottság titkársága és egyéb szervek. Az utóbbiak közé a sajátos jogállású szakigazgatási szerveket sorolták a szerkesztők, azokat a szerveket, melyek végrehajtó bizottsági szakigazgatási szerv alárendeltségében, de önálló szervként működtek (a szorosan vett tanácsapparátuson kívül), de ide csoportosították a szakigazgatási-költségvetési intézményeket és a szakigazgatási szervek által kötelezően alakított testületeket is, melyek szakigazgatási-hatósági funkcióval is rendelkeztek (pl. felügyelőségek, földhivatal, minőségvizsgáló intézet, népművelési tanács stb.). A kötetben feldolgozott és idézett jogszabályok közt tallózva sok példát találhatunk az 1950—70 közötti két évtized kormányzási-államvezetési anomáliáira, így pl. a valóságos parlamentarizmus tökéletes hiányát jól jelzi az 1965. évi 8. számú tvr., amely — az Elnöki Tanács országgyűlést helyettesítő jogköre folytán — felhatalmazta a kormányt, hogy „később" kiadandó magasszintű jogszabály „előkészítése" érdekében törvényi jogkörben járjon el: így született meg az 1027/1965. Korm. sz. (a tanácsokról szóló) rendelet. A magasszintű jogszabályra aztán kereken öt évet kellett várni. . . Ahogy az Elnöki Tanács az Országgyűlést, úgy a végrehajtó bizottságok a tanácsokat helyettesíthették azok ülései között; a tanácstestületek, mint választott népi-néphatalmi szervek annak rendje-módja szerint évtizedekre háttérbe is szorultak a végrehajtó bizottságok és azok szakigazgatási szervei mögött, a népszuverenitás egyértelmű sérelmével (s akkor még nem is szóltunk a tanácsválasztások folytonos manipuláltságáról, a tényleges választások nemlétéről). Az is megeshetett — jogszabályi alapon —, hogy tanácsrendeletet a felettes tanácsi végrehajtó bizottság hagyott helyben, vagy semmisített meg. A végrehajtó bizottságok tanácsokat helyettesítő jogköre 1954-ig tartott. 1950—1965 között, 15 éven át volt érvényben a kettős alárendeltség elve, amely áttekinthetetlenné tette az irányítási viszonyokat, zavarossá az ügyköröket és szinte semmivé az irányító és irányítottak felelősségét. Amikor aztán megszűnt a káros elv hatálya, akkor rendeletileg szüntették meg. nem törvénnyel. A szakigazgatási szervek szervezete, felépítése, az ügykörök megosztása felülről elrendezett és mechanikusan azonos volt tanácsszintenként. A cél az áttekinthetőség, a könnyű irányítás volt. Az állandó — már említett — átszervezések, az ügykörök változtatása azonban szétzilálták a szervezetet s a látszólagos egyöntetűség mögött zavar, ügyköri fedések, időnként szinte működésképtelenség húzódott meg. Városi vagy járási szinten is bármely változtatáshoz minisztertanácsi engedély volt szükséges: az apparátust is gyermekként kezelő paternalizmus időszaka ez. 1968 óta lehetséges csupán a tanácsszervezet helyi korrigálása — igaz, a minisztertanácsi „ajánlás" értelmében ez nem volt célszerű; még 1968-ban is tehát a racionális jogszabályi változtatás mellett ott áll a régihez való makacs ragaszkodás, a centralizmust őrző szervezet ajánlása. A szakigazgatási szerveknél az ügyköröket olvasgatva is sorra előbukkan95