Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 2. szám - DOKUMENTUM - Gergely Jenő: A kormány és a katolikus püspöki kar 1950-es egyezményének történetéhez: dokumentumok / 46–72. o.

érdekében erős politikai nyomást gyakoroltak az egyházakra, és a megálla­podások érdekében az egyházakon belül meglévő ellenzéki, magukat demokra­tikusnak és haladónak mondó tényezőket jelhasználva, koncepciós rágalmak­kal alátámasztott akciót indítottak az addigi egyházi vezetés eltávolítására. Ez a protestáns felekezetek esetében legtöbbször sikerrel is járt, s az addigi egyházi és világi vezetők többsége — belátva a lehetetlenné vált helyzetét — önként visszavonult. Ez lett a sorsa a legtekintélyesebb református püspöknek, a zsinat és konvent elnökének, Ravasz Lászlónak, vagy egy sor lutheránus püspöknek (szuperintendensnek), akik közül azonban az egyház élén álló Ordass Lajos püspököt csak egy átlátszó koncepciós perrel és bebörtönzéssel tudták elmozdítani. A politikai nyomás, a belső ellenzék akciói és nem utolsósorban az admi­nisztratív eljárások következtében a protestáns egyházak tárgyalóasztalhoz kényszerültek, és megkötötték az ismert egyezményeket. így a kormány és a református, illetve unitárius egyház között 1948. október 7-én létrejött a meg­állapodás. Súlyosabb konfliktusok után került sor 1948. december 14-én az evangélikus egyházzal való egyezmény aláírására (és az izraelita felekezettel való megállapodásra). Ezeket az egyezményeket a hivatalos lap, a Magyar Közlöny publikálta. Ez a tény azt is jelentette, hogy az egyezmények jogi ér­vényűek voltak. 1 A protestáns felekezetek esetében az egyházak törvényei le­hetővé tették a személycseréket (hiszen a posztokat választás útján töltik be); továbbá ezek nemzeti egyházak voltak, és mint ilyenek önállóak, nem tartoztak egy világközponthoz, ilyen értelemben szabadon határozhattak. Az is tény, hogy ezeken belül nagy tradíciói voltak a haladó, demokratikus és liberális társadalmi és nemzeti törekvéseknek. Így ezen egyházak számára kevésbé volt fájdalmas az alkalmazkodási folyamat az újhoz, a még demokratikus politikai viszonyokhoz. (Ami nem jelentette azt, hogy az 1948 utáni sztálinista diktatúra őket nem sújtotta volt éppúgy, mint a katolikus egyházat. Hiszen ezen egyez­mények tető alá hozói is néhány hónap, év múlva már „reakciósoknak" minő­sültek, őket is eltávolították, hogy helyükbe a hatalmat maradéktalanul ki­szolgálók kerüljenek.) Más volt a helyzet a többségi, legerősebb egyházzal, a katolikussal. (Az 1949-es népszámlálás adatai szerint ehhez az egyházhoz a lakosság 70%-a tar­tozott, ami 6,5 millió hívőt jelentett.) A katolikus egyház lényegét tekintve is különbözött a protestánsoktól. Ennek főpapjait és papjait nem választották, hanem fölülről lefelé, hierarchikusan nevezték ki. A magyar katolikus főpapo­kat a Szentszék, a pápa nevezte ki, tehát egy, az országon kívül álló tényező, amelyre a magyar államnak semmiféle, de főként politikai befolyása nem volt. Ugyanez állt a szerzetesrendekre is. A katolikus egyház a világegyház szerves része volt és maradt, nem pedig nemzeti egyház. Többek között ez a tény váltotta ki az új hatalom vádját, amely szerint a „nemzetközi imperializ­mus" ötödik hadoszlopa mind nálunk, mind a többi szocialista országban a katolikus egyház. Ezért erre kell mérni a fő csapást. A katolikus egyház ká­nonjaiból következett az is, hogy kinevezett és beiktatott egyházi tisztségvi­selőt sem a hívek valamely közössége, sem az államhatalom nem mozdíthatott el. A személyi változást csak az hajthatta végre, aki a kinevezést adta. Jelen esetben a katolikus püspökök eltávolítása (lemondatása, áthelyezése stb.) a pápa kizárólagos joga volt. Ha valaki le kívánt mondani, azt is csak a Szent­szék előzetes hozzájárulásával tehette. Az államhatalom ebben az esetben csak javasolhatott, vagy ha törésre kívánta vinni a dolgot, egyoldalú erőszakot al­kalmazott, ami történhetett egyszerűen internálással, kényszerlakhelyre szám­űzéssel, vagy — ha ebből politikai tőkét látott — kirakatperekkel, koncepciós 47

Next

/
Thumbnails
Contents