Levéltári Szemle, 39. (1989)
Levéltári Szemle, 39. (1989) 2. szám - Lakos János: A levéltári kutatási korlátozások elvei / 3–13. o.
— Nemhogy törvény, de még alacsonyabb szintű jogszabály sem rögzíti azt, hogy a főhatóságok milyen indokból rendelhetnek el korlátozásokat. A hivatkozott 1970-es rendelet elvileg a korlátlan korlátozási igények érvényesítésére is lehetőséget ad. — A korlátozások általában nem konkrét irategyüttesekre vagy irattípusokra, hanem — gyakran ráadásul igen tágan megfogalmazott — tárgykörökre, témákra szólnák. Ennek következtében azokat rendkívül nehéz konkretizálni, érvényesíteni, s a levéltáros az esetek többságében kénytelen nagytömegű iratot átvizsgálni a kutatásra bocsáthatóság szempontjából. A rendkívüli munkaigény mellett azért is hátrányos a korlátozás ezen módja, mert a levéltárost túlbiztosításra ösztönzi, s tág teret enged a szubjektív megítélésnek. — A határozatlan időre szóló korlátozás rendkívül merevvé teszi a rendszert, hiszen pl. az 1920-ból származó iratok az eredeti 55 évvel szemben ma már közel 70 éves korlátozás alatt állnak. A rendeletileg biztosított másik lehetőséggel, a határozott ideig szóló korlátozással egyáltalán nem éltek a minisztériumok. — Indokolatlanul sok tárgykör került indokolatlanul hosszú időtartamú korlátozás alá (ne feledjük: az ún. minősített, szigorúan titkos, titkos iratok — amíg visszaminősítésük meg nem történik — eleve zároltak!). Pl. a két világháború közötti időszak jobb- és baloldali politikai mozgalmaira, pártjaira, egyesületeire, vallási szervezeteire, valamint a nemzetiségi kérdésre vonatkozó minden irat korlátozását ma már nehéz megmagyarázni. Az 1945 utáni iratok korlátozás alá vonása olyan mértékű, amely mellett hiteles kutatómunka aligha folytatható. — A levéltár kötelezve van a jogos magánérdek védelmére, azonban nincsenek meghatározva az ebből a szempontból védelemre szoruló iratok, adatok és a védelem szükséges időtartama (kivétel: 1867 utáni állampolgársági és névváltoztatási ügyek iratai, 1895 utáni örökbefogadási iratok és állami anyakönyvek). Ez is túlzott óvatosságot, vagy éppen túlzott engedékenységet válthat ki a levéltárosban. — Az ún. hivatásos és nem hivatásos kutatók megkülönböztetésére jogszabályaink tulajdonképpen nem adnának lehetőséget. Emellett a rendelkezés könnyen kijátszható, mivel számtalan lehetőség van olyan igazolás megszerzésére, amellyel szinte bárki hivatásossá minősítheti magát. — A külföldiek hátrányos megkülönböztetése több, legújabb kori történelmünkre fontos forrásokat őrző nyugati országban kedvezőtlenül hat viszsza kiutazó történészeink kutatási lehetőségeire, mert a partnerek könnyen alkalmazhatják a kölcsönösség elvét. A felsorolt problémákon túlmenően hátrányosan befolyásolja az utóbbi évtizedek történetének feltárását a levéltárba még nem került történeti értékű irategyüttesekben való kutatás szabályozatlansága. A felsőbb szervek egy része ugyanis „ügyviteli érdekből" vagy éppen a levéltárak férőhelyhiánya miatt 40— 50 évig saját irattárában őrzi a kutatás által igényelt iratanyagát. 9 Ez külföldön is gyakorlat: több államban a parlament, a külügyi, belügyi, honvédelmi főhatóság saját levéltárat tart fenn, de ha nem is működtet levéltárat, az általánosnál hosszabb ideig visszatartott iratok kutatását jogszabályban rögzített keretben biztosítania kell, természetesen nem korlátozás nélkül. 10 Nálunk ilyen előírások nem léteznek.
