Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 2. szám - Lakos János: A levéltári kutatási korlátozások elvei / 3–13. o.

teltével a köziratok a folyó ügyvitel számára rendszeresen már nem szükségesek, nyilvánosságra hozásuk pedig ekkor már valamely érdekelt személy számára sérelmes nagy ritkán lehet, viszont a történetírás aránylag rövid idő múlva hozzáférhet a történeti forrásokhoz. Természetesen lehetnek olyan köziratok is, amelyekben 50 év eltelte után sem engedhető meg a kutatás."'

1 A törvény azonban biztosította az 50 éven belül keletkezett iratokhoz való hozzáférést is a Nemzetgyűlés elnöke (a Nemzetgyűlés irataiban), illetőleg az illetékes miniszterek (a közhatóságok és -hivatalok irataiban) külön engedélyével. A 47-es törvény rendelkezései közül ki kell emelni mindenekelőtt azt, hogy a használatot szabályozó alapelveket a legmagasabb szintű jogszabály rögzítette. A mai szemmel igen hosszúnak tűnő kutatási időhatár igazodott az európai államok többségében akkortájt érvényesített időhatárhoz.

6 A törvény csak epizód volt a magyar levéltárügy történetében, s így a kutatási korlátozásokra vonatkozó rendelkezései sem állhatták ki a gyakorlat próbáját. Helyébe már 1950-ben új, egyúttal alacsonyabb szintű jogszabály lépett, az 2950. évi 29. sz. törvényerejű rendelet a levéltárakról. A tvr. kimondta, hogy a közlevéltárak őrizetében lévő iratokban kutatás folytatható (7. §), ,,az illetékes miniszter azonban az iratanyagban lévő egyes iratokat, vagy iratcsoportokat közérdekből zárt anyaggá nyilváníthat, amelyben csak a miniszter engedélyével lehet kutatást végezni". (25. §) A végrehajtásról intézkedő 1.610—26/1950. (VIII. 8.) VKM sz. rendelet 5. §-a annyit tett hozzá mindehhez, hogy magánszemélyek a „felszabadulás előtti időből" származó iratokban kutathatnak a levéltár vezetőjének engedélyével. Ezek a rendelkezések szakítást jelentettek a 47-es törvény elveivel. így pl. a kutatási időhatárt rendkívüli mértékben lerövidítették. Ugyanakkor azonban meghatározott évhez (1944) kötötték. A lényeges kérdés az volt, hogy a miniszterek mennyiben élnek korlátozási jogkörükkel. Ez szoros összefüggésben állt az iratanyag levéltárakba kerülésével. Az 50-es évek első felében ugyanis a levéltárak lényegében teljeskörűen átvették az 1945 előtti közigazgatási szervek megmaradt iratait, sőt — miután a közületi szervek (vállalatok) iratainak megőrzéséről és selejtezéséről szóló 185/1951. (X. 23.) MT sz. rendelet 5 év elteltével utalta levéltárba a selejtezés után megmaradó iratokat — jelentős mennyiségben gyűjtöttek be 1944 utáni dokumentumokat is. Hasonlóan a többi, szovjet típusú útra tért kelet-európai országhoz, hazánkban is érvényesült azon elv, hogy a levéltári anyagot mindenekelőtt a marxista—leninista hivatalos történetkutatás céljaira, a megdöntött korábbi rendszer negatív szerepének dokumentálására kell felhasználni.

7 A Levéltárak Országos Központjának (LOK) egy 1953-ban kiadott rendelkezése szerint a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Munkásmozgalmi Intézet e célra írásban felhatalmazott megbízottai az 1945. január 1. után keletkezett iratanyag bármely részében is kutathattak (kivéve a saját személyükre vonatkozó iratokat!), s erre az engedélyt a levéltár vezetője adta meg, pontosabban kellett megadnia. (A következő évben a megyei, a városi és a budapesti kerületi pártbizottságok megbízottai is bekerültek e privilegizált körbe.) Egyéb közérdekű kutatás csak a LOK előzetes engedélyével volt végezhető 1944 utáni anyagban, magánkutatásra pedig nem volt mód. Az 50-es években egyéni kutatók részéről gyakorlatilag alig merülhetett fel igény a Horthy-korszak dokumentumanyagának kutatására is. Később, az államtitok fokozottabb védelméről intézkedő 1955-ös minisztertanácsi rendelet nyomán az 1944 utáni iratanyagot zárt anyagként, „fokozott körültekintéssel és éberséggel" kellett kezelni, s a tudományos kutatási engedélyek kiadását a LOK hatáskörébe utalták. 4