Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - HÍREK - Kállay István: Látogatás Lübeck Hanza-város levéltárában / 99–100. o.

Látogatás Lübeck Hanza-váro3 levéltárában 1988 novemberében előadókörúton tartózkodtam a Német Szövetségi Köztársaságban, többek között a hamburgi egyetem vendégeként. így nyílt alkalmam a több mint 700 éves levéltár megtekintésére. Ezúton is köszönetet mondok Antjekathrin Grannmann igazgatónőnek, aki kollegiális buzgalommal mutatta meg a levéltárat és aki a levéltári útmutatót is készítette. Az első adatok szerint a levéltár már a XIII. század utolsó harmadában a Mária-templom kincstárában volt elhelyezve (ahol részben ma is). 1298-tól egy városi tanácsos felelt az ott őrzött városi és Hanza-oklevelekért, amelyek száma azóta már 20 000 fölé emelkedett. Az, hogy a levéltár ügyében egy városi tanácsos volt illetékes, arra utal: a város és a Hanza sokra értékelte az okleveleit. Itt őrizték ugyanis a lübecki okleveleken kívül a tulajdonképpeni Hanzalevéltárat, így pl. azokat a kiváltságleveleket, amelyeket az uralkodók, Angliától Novgorodig, német kereskedőknek adtak. Előfordult, hogy az oklevelet már úgy állították ki: a lübecki levéltárban kell őrizni. Az igazgatási konstrukció a XIX. század második felében is megmaradt, amikor a polgármester lett a levéltár főnöke, majd 1912-ben a senatusnak rendelték alá. A nemzeti szocialista korszak szakított a hagyománnyal, és az intézményt, a könyvtárral, múzeummal és népiskolával együtt a kulturális ügyosztály alá rendelte. A középkorban a levéltár igen megbecsült volt, hiszen a Hanza-városok, a német kereskedők sok kiváltságát itt őrizték. Az érdeklődés a XVII—

XVIII. században csökkent, nem sokan lépték át a levéltár küszöbét. A XIX. századtól viszont új kutatók, a történetírók jelentek meg falai között. 1837-től kezdve a senatus megengedte az oklevelek és iratok lemásolását, vagy kijegyzetelését. Ettől kezdve a levéltár egyre inkább a történettudomány műhelye lett, amit a lübecki Történeti és Régészeti Egylet is előmozdított. A levéltár már ebben az időben repertóriumokkal rendelkezett, ami a kutatást nagymértékben megkönnyítette. Ekkor próbálták meg az egyes hatóságok iratait a senatus iratai közé besorolni, vagyis a proveniencia rovására a pertinencia-elv szerint átrendezni. Ennek eredménye lett, hogy a XVIII. században készült kiváló jegyzékek használhatatlanok lettek. Szem elől tévesztették a levéltári elmélet legfontosabb alapelvét: az állandóságot, amiben bízva helyezték és helyezik el anyagukat a levéltárban igazgatási szervek és magánosok egyaránt. A levéltár történetében 1937 hozott törést, amikor Lübeck város elvesztette államiságát és Schleswig-Holstein része lett. Szerencsére, mondja Antjekathrin Grassmann, hogy nem szállították be a porosz állami levéltárba. Az 1942-es légitámadás után azonban ez csaknem megtörtént: az értékesebb levéltári anyagot pánikszerűen a bemburgi sóbányába szállították. Ez a sors érte az okleveleket és a senatusi iratokat 1870-ig, valamint az egyházi iratokat, a kereskedők levéltárát, a középkori városi könyveket, a térkép- és éremgyűjteményt. A sóbánya a II. világháború után szovjet megszállási övezet, majd az NDK területe lett: az iratokat a mai napig nem kapták vissza. Ez az oklevelek 75, az iratok 25%-ára érvényes. Az így hiányosan őrzött anyag 5000, a vissza nem kapott 1000 polcfolyóméter, vagyis a levéltár hatodrésze. És ez a rész talán a legértékesebb, amit csak némileg pótolnak az okleveles könyvek (1470-től). A levéltár ügyfélszolgálatát, információs tevékenységét ez hátráltatja ugyan, de nem teszi lehetetlenné. 99