Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 4. szám - HÍREK - Kisasszondy Éva–Lakos János: Tudományos ülés Szent István halálának 950. évfordulóján / 98–101. o.

c. előadásában rámutatott arra a sajnálatos tényre, hogy a korai váraknak csupán egy töredékében végeztek kisebb-nagyobb kutatásokat. A feltehetően félszáz ilyen várból húszat lehet azonosítani, s ebből nyolc van mai határainkon belül. E váraknak a jellemzői: alacsony dombon, forgalmas út mellett, földsánccal vagy árokkal körülvéve favázas szerkezettel épültek a nemzetségek téli szálláshelyének központjában. Ahogy a birtokok tagozódtak, elvesztették jelentőségüket, s a XI—

XII. században pusztulásnak indultak. Dobszay László „A középkori magyar liturgia István kori emlékei" c. felszólalásában kifejtette, hogy Magyarországon —- feltehetően egy ősi magyar rítusból — három rítus alakult ki: az erdélyi országrészen, a régi kalocsai egyházmegye területén és Esztergom hatósugarában. Ez a három szokásrend — más országoktól eltérően — egybeesett az ország területével. Az előadó mindennek okát István gyors, erős központi egyházszervezésében látja, amelyben nem volt szerepe a spontán, lassú fejlődésnek. Bogyay Tamás „Szent István és Szent Adalbert prágai püspök" kapcsolatát elemezte. Pirigyi István „A bizánci szertartású kereszténység helyzete Magyarországon Szent István korában" c. előadásában bizonyította, hogy a magyarok már vándorlásuk idején megismerkedtek a bizánci vallással. A letelepedés után a görög szerzetesek az egész ország területén szabadon járhattak, nem csak egy-egy nemzetség területén. A keresztény hitre térítést ők kezdték el. Géza kizárólag politikai okok miatt döntött a nyugati kereszténység mellett: felismerte, hogy az ország két nagy birodalom árnyékában veszélyben van, ezért választotta az erősebb Nyugatot. A délelőtt két utolsó előadásában Hervay Ferenc a „Szent István kori magyarországi monostorok" helyzetét mutatta be, Szilárdfy István pedig „Szent István király ikonográfiája" címmel tartott referátumot. A délutáni program meglehetősen zsúfoltnak bizonyult. Nem kevesebb, mint tíz előadás hangzott el, s bizony az elnöki tisztet ellátó Glatz Ferencnek, az MTA Történettudományi Intézete mb. igazgatójának többször kellett rövidítésre buzdítani az előadókat, akik ezúttal a Szent István és az utókor c. téma megvilágítására vállalkoztak. Kralovánszky Alán „Szent István fehérvári eltemetésének, sírjának és kultuszának kérdése" c. referátumában többek között vitatta Györffy György Hartvik-legendán alapuló feltételezését, hogy ti. Istvánt kétszer temették el: holttestét először szarkofágba helyezték, majd az első pogánylázadás idején egy biztonságosabb, föld alatti kősírba tették, s ekkor választották le a jobb kart, amelynek kézfeje, a Szent Jobb így fennmaradhatott. Az előadó fehérvári ásatásainak eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy az államalapítót ugyan szarkofágba temették el, de rögtön föld alatti kriptába, a Szent Jobb leválasztására pedig csak István 1083-as felemeltetésekor került sor. Ezzel szemben Györffy véleményéhez csatlakozott a következő felszólaló, Szántó Konrád („A Szent Jobb tisztelete a középkorban"). Terjedelmi korlátok miatt csak cím szerint említjük meg Vízkeleti András („Példaképalkotás és argumentáció a középkori Szent István-prédikációkban"), Klaniczay Gábor („Szent István legendái a középkorban"), Török József („Szent István tisztelete a középkori magyarországi liturgiában"), Ladányi Sándor („István alakja a protestáns egyházi kultúrában), Holl Béla („Szent István tiszteletének hagyománya egyházi énekeinkben"), Lukácsy Sándor („Szent István a barokk kori prédikációkban") és Kardos József („Szent István-i állameszme és a szentkorona-tan") előadásait. A sort Gergely Jenő zárta, aki „Az 1938-as Szent István-év"-et tekintette át, s meggyőzően bizonyította, hogy az nemcsak vallási eszmék jegyében, hanem legalább ennyire a nemzeti identitás keresésének szándéka jegyében is fogant. 100