Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 4. szám - MÉRLEG - G. Vass István: Dokumentumok a főváros 1954–1958 közötti történetéhez. Bp., 1988. / 92–95. o.

kormányzati szervek is elismerték a feladatkörök és hatáskörök decentralizálásának szükségességét, a jogszabályok többsége és a főhatóságok napi gyakorlata újra és újra a centralizációt erősítette. Ilyen körülmények között, ami a várospolitika terén mégis megvalósult, az a különböző szervek egymáshoz lazán kapcsolódó intézkedéseinek eredményeként jött létre. A városi élet, a várospolitika legfontosabb területeit tükröző dokumentumokból megismerhetjük az 1949-hez képest is tovább romló lakáshelyzetet, a kereskedelmi hálózat ellentmondásos fejlődését és az ebben az időszakban gyakori ellátási problémákat, a főváros mezőgazdasága helyzetének alakulását, az iskolai oktatás kérdéseit és a pedagógustársadalom szellemi-politikai arculatát, az egészségügyi viszonyokat és a köztisztasági problémákat stb. Különösen érdekesek azok a források, amelyek például a budapesti iparfejlesztés korlátozására, egyes ipari üzemek kitelepítésének szükségességére hívják fel a figyelmet. E téren is megnyilvánult azonban a deklarált szándékok és a tényleges döntések ellentéte. Mert miközben a Minisztertanács és a Fővárosi Tanács egyaránt látta, hogy Budapest túlnépesedésének megakadályozására intézkedéseket kell hozni, aközben az I. ötéves tervben minden addigit felülmúló iparfejlesztést valósítottak meg, s a II. ötéves terv előkészítése során 1956-ban még ennek is a kétszeresét tervezték. Ugyancsak érdekesek azok a dokumentumok, amelyek városrendezési és területrendezési kérdéseket tárgyalnak. Jól érzékeltetik, hogy Nagy Budapest még kialakítását követően közel egy évtized múltán sem volt egységes város, s komplex, átgondolt fejlesztésének még körvonalai is alig bontakoztak ki. Maguk a főváros vezetői is inkább a falusias kerületektől való megszabadulás lehetőségét fontolgatták, miután azok integrálódására belátható időn belül nem láttak esélyt. Tanulságosak a tanácsrendszer működésével foglalkozó dokumentumok. Ezek tanulmányozása annál is inkább hasznos számunkra, mert hozzásegít az e korszakban keletkezett közigazgatási iratanyag szerkezetének, természetének jobb megértéséhez. 1957-ben például a tanács egy ad hoc bizottságának jelentése a következő helyzetképet vázolta fel: „A második tanácstörvény nem hozta meg a várt eredményt. A szakigazgatási szervek ugyan önálló hatóságok lettek, és elvileg csak ők irányíthatták volna az alájuk tartozó szerveket, azonban ugyanakkor a vb elvi irányító és koordináló tevékenysége teljesen formálissá vált, egyes szakigazgatási szervek majdnem teljesen a minisztériumok hatáskör nélküli helyi kirendeltségeivé váltak. ... A párt és a Minisztertanács hozott ugyan határozatokat a tanácsok önállóságának szélesítésére, de ezek nem valósultak meg. ... A kettős alárendeltség jelenlegi elvének alkalmazásából adódik, hogy a vb szakigazgatási apparátusa olyan mozaikokból áll, amelyeket a tanácsnak és a végrehajtó bizottságnak nem áll módjában megfelelően összefogni és egységesen irányítani. Ennek tulajdonítható, hogy egységes fővárosi álláspontot a felmerülő problémákkal kapcsolatban a legritkább esetben lehet kialakítani." A kettős alárendeltség — mint ismeretes — azt jelentette, hogy a tanácsi szervek egyrészt horizontálisan, másrészt vertikálisan is függtek a hierarchiában felettük álló szervektől. A Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága tehát egyrészt magának a tanácsnak volt alárendelve, másrészt a Minisztertanácsnak, a vb szakosztályai pedig egyrészt a végrehajtó bizottságnak, másrészt az ágazat szerint illetékes minisztériumnak vagy egyéb főhatóságnak. A dokumentumok a példák tucatjaival illusztrálják, hogy az egyes minisztériumok hogyan nyúltak át a fővárosi vb felett és adtak közvetlenül utasítást a szakosztályoknak, sőt olykor egy egész „lépcsőfokot" átugorva közvetlenül a vállalatnak, intézménynek, illetőleg a kerületi szakigazgatási szervnek. Lényegében ugyanez a gyakorlat érvényesült természetesen az egyes fővárosi tanácsi szervek kap93