Levéltári Szemle, 38. (1988)
Levéltári Szemle, 38. (1988) 4. szám - Varga János: Levéltár és identitás / 3–8. o.
anyagát őrzik, és fenntartás szempontjából az adott intézménytől vagy illetékes főhatóságtól függenek. Vannak tanácsi levéltárak, amelyek tanácsi pénzügyi és jogi irányítás mellett működnek, ám maguk a tanácsok legutóbb a Belügyminisztérium hatáskörébe kerültek át. És végül vannak az országos levéltárak, amelyeket mindenestül a Művelődési Minisztérium mondhat magáénak. Az a főhatóság, amely valamennyi típusú levéltár szakmai munkáját irányítja. Ráadásul a vonatkozó jogszabály szavaival: minden levéltár tudományos intézmény, amely igazgatási feladatokat is ellát, és ráadásul segíti a közművelődést. (Más kérdés, hogy létezik egy alacsonyabb szintű jogszabály is, amely viszont csak egyes levéltárakat minősít tudományos intézményeknek, másoktól viszont e rangot hallgatólagosan megtagadja.) Megnyugtató-e'ez a szervezeti struktúra, amelyet irányítás és finanszírozás szempontjából"-nem is-á tagöltság, hanem a széttagoltság jellemez? A bennem e téren régóta élő aggályok napjainkra azzá a meggyőződéssé érlelődtek, hogy nemmel válaszoljak önnön kérdésemre. A szaklevéltárakról — egy nagy csoportjuk speciális jellege miatt — itt most ne essék szó! A tanácsi levéltárakat kereken húsz évvel ezelőtt kettős indokkal utalták — pontosabban utalták ismét — a tanácsok irányítása alá. Az egyik szerint e lépést a demokrácia fejlesztése követeli, vagyis az az igény, hogy egy-egy terület levéltári anyagának ugyanazon szerv legyen a gazdája, amely az adott területen a néphatalmat gyakorolja. Ez a megokolás volt a hangos és hivatalos. A halk indoklás viszont az volt, hogy a költségvetés elosztásának akkori és lényegében máig is élő rendszere miatt ezzel a lépéssel nagyobb fejlesztési perspektíva nyitható meg a hajdani törvényhatósági levéltárak számára. Ez a sub rosa érvelés persze már akkor is tartalmazta annak kimondatlan kimondását, hogy a jelen Művelődési Minisztérium egykorú jogelődjénél maradó levéltárak ugyanilyen perspektívára eleve nem számíthatnak. Az az érv pedig, hogy az elosztás arányai könnyen módosíthatók, szóhoz sem jutott. El kell ismerni, hogy a tanácsi levéltárak legtöbbje az illetékes tanács kezelésében nagy utat tett meg. Fejlődésük leglátványosabb bizonyítéka egyfelől működésük általános feltételeinek viszonylagos gyors javulása, másfelől az a tény, hogy csaknem mindegyikük a valóságban is olyan tudományos intézménynyé nőtte ki magát, amellyel országosan is számolni kell. A mérleg másik serpenyőjében viszont az áll, hogy a tanácsi munka egyszerűsítése és ésszerűsítése címén elnökhelyettesi hatáskörből a művelődési osztály illetékességébe kerültek, most legutóbb pedig gazdáikkal együtt a Belügyminisztérium felügyelete alá. Erről a legfelsőbb szintű döntésről kertelés nélkül meg keli mondani, hogy a letűnt korok rossz hagyományaihoz kanyarodott vissza, amelyeknek következményei ma még beláthatatlanok és attól függenek, hogy milyen mértékben szűkül vagy tágul e főhatóságnak az állampolgárokat, illetőleg az állampolgári jogokat érintő hatásköre. Másrészt a jelen, és még sokáig tartó helyzetben a pénzügyi eszközök megcsappanása miatt tartani lehet attól, hogy a levéltár is a tanácsnak csak kényszerből eltartott intézményei egyikévé válik. Az országos levéltárak gondjai viszont már régóta permanensek. Dolgozóik naponta küszködnek a rájuk bízott kötelesség teljesítése és e teljesítés lehetősége közt fennálló ellentmondással. Az előállt és válsághelyzetnek is nevezhető állapot részben besorolásukból eredeztethető. Mint egykori minisztériumi tisztségviselő, ha úgy tetszik: archon, nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy nem a főhatóság szakembereinek jó szándéka hiányzik, hanem az intézményrendszerben kijelölt azon helyükbe nyúlik a probléma fő ága, amely szinte objektíve szabja meg azt a szerepet, amelyet a mechanizmusban betölthetnek, 6