Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 3. szám - KILÁTÓ - G. Vass István: A Der Archivar 1986-os évfolyama / 65–68. o.

tésre itt is szükség volt. A gépre kerülő adatok másik csoportját — a levéltári feldolgozással kapcsolatos jeleket és minősítést, s ami a legfontosabb: a cím meghatározását — mindig a levéltárosok szolgáltatták. Érdemes megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy az előadó szerint a programban részt vevő levéltárosok munkaidejének mintegy négyötödét a hagyományos értelemben vett levéltári munka töltötte ki, míg egyötödét igényelték a számítógépes programmal kapcsolatos teendők. Bár gondok még bőven akadnak, a kísérlet mérlege mégis pozitív: gyorsabban végezhető el a selejtezés, könnyebb az átmeneti levéltárban őrzött fondok kezelése és áttekintése, valamint a bennük található típusadatok összegyűjtése és különböző szempontú feldolgozása, végül pedig folyamatosan készíthetők és állandóan kiegészíthetők az iratanyagot tükröző repertóriumok. E részletesebb ismertetésre kiválasztott előadás mellett több más előadás is foglalkozott a számítógépnek a — részben még élő — iratanyag begyűjtése és archiválása terén való hasznosíthatóságával. A második együttes munkaülés a már végleges levéltári őrzésre átvett iratanyagok feltárása, kutatásának elősegítése érdekében végzett számítógépes munkával foglalkozott. (Valamennyi előadás modern iratanyag feldolgozásával.) Az előadásokból kitűnt, hogy a számítógép hasznosítása rendkívül sokszínű: vannak egy-egy fond feldolgozását szolgáló programok, amelyek végeredményeként lényegében egy a hagyományoshoz hasonló repertórium születik, ugyanakkor vannak programok, amelyek több száz községi levéltár fOndjainak bizonyos adatait feldolgozva afféle tezaurusként hasznosíthatók. A tulajdonképpeni vitaülések ismertetése után célszerű visszatérni és egy kicsit hosszabban elidőzni Eckhardt G. Franz, a német levéltáros egyesület akkori elnöke „Hagyomány és megújulás között. A levéltáros munkája ma és holnap" című előadásánál, amely a tanácskozás első napján, annak megnyitásaként hangzott el. Abból indult ki, hogy az emberek tudatában a levéltár fogalmához sokkal inkább kapcsolódik a tradíció fogalma, mint az innovációé. Ezen azonban nincs mit csodálkozni, hiszen amikor nemrégiben egy tanácskozás keretében igyekeztek meghatározni az információszolgáltatás és a dokumentáció újonnan definiált munkaterületén a speciális levéltári funkciót, akkor e tanácskozás is a tanúsító, bizonyító, hagyományőrző funkciót állította a középpontba. Az információknak az aktuális napi igények szerinti rendelkezésre bocsátása főként a könyvtárak, a dokumentumok vizuális megjelenítése pedig elsősorban a múzeumok feladata. Átfedések természetesen lehetnek, mégis vitathatatlan, hogy a levéltár akkor teljesíti feladatát, ha elvégzi annak a dokumentumanyagnak a kiválogatását, megőrzését és feltárását, amely jogi, vagy történeti bizonyító értéke miatt huzamosabb ideig megőrzendő, függetlenül a rövid lejáratú aktuális információs érdekektől. E feladatot természetesen úgy kell értelmezni, hogy miközben őrizzük a jelen számára a múlt dokumentumait, aközben ügyelni kell, hogy a jelen „bizonyító erejű" dokumentumait a jövő számára kiválogassuk, s ily módon tradícióvá formáljuk. A levéltárak így értelmezett funkciója mit sem változtat azon, hogy — a Nemzetközi Levéltári Tanács által is elfogadott felfogást idézve — a levéltáros továbbra is „történész-levéltáros", azaz történész és levéltáros legyen. Előadásában a továbbiakban leszögezte, hogy a levéltári munka bizonyos alapelvei ma is érvényesek. Nemigen vonható például kétségbe, hogy az iratanyag a legegyszerűbben és leggazdaságosabban ahhoz a formához és struktúrához való alkalmazkodással tárható fel, amelyben keletkezett és fejlődött. A levéltári hagyományok tisztelete azonban nem szabad hogy módszertani agyérelmeszesedéshez vezessen! Vannak a levéltári munkának nagyon fontos területei, amelyek megoldásához az örökölt módszertani eszköztár nem elegendő. 66