Levéltári Szemle, 38. (1988)
Levéltári Szemle, 38. (1988) 2. szám - Albrechtné Kunszeri Gabriella: Új irányzatok a papír- és pergamenrestaurálásban / 101–105. o.
az összes felhasznált anyagot és eljárást leírják. Az írásos feljegyzések mellett fotókon is rögzítik a dokumentum állapotát a beavatkozás előtt és után, különleges munka esetén az egyes közbenső fázisokat is megörökítik. Fertőtlenítésre a jelenleg világszerte legjobbnak tartott etilénoxidot használják, mobil kazánjukkal a vidéki intézmények penészes anyagát a helyszínen tudják kezelni. A papírrestaurálásban természetes alapú (Tylose MH 300p) és szintetikus ragasztókat (Vynavil 59, Primal AC 33, Paraloyd B 72) egyaránt használnak. A Vynavil kivételével, amelyet csak adalékanyagként alkalmaznak, valamennyi közös, alapvető tulajdonsága, hogy reverzibilisek, azaz szükség esetén eltávolíthatók, leoldhatok. Ujabban szívesen dolgoznak ragasztóval előkezelt japánpapírral, amelyet oldószerrel vagy meleg présben rögzítenek a restaurálandó papírra, ritkán pergamenre. A nálunk használt értelemben, azaz polietilén fóliával nem laminálnak, mert csak nagyon nehezen oldható le és az olvadáspontja is magasabb, mint az új termoplasztikus ragasztóké. A pergamenlapokat a spanyol restaurátorokhoz hasonlóan előszeretettel puhítják polietilén-glikollal, amely segítségével a nagyon rossz állapotú, zsugorodott lapok is kisimíthatók. A vízérzékeny és a leváló festékeket szerves oldószerek keverékében oldott metilcellulózzal rögzítik. A pergamenhiányokat többnyire japánpapírral pótolják, mert tapasztalataik szerint ez kevésbé különbözik a régi pergamentől, mint a mai pergamen. Pecsétrestaurálási módszerük annyiban tér el a nálunk alkalmazottaktól, hogy a kiegészítés nemcsak színárnyalatában, hanem vastagságában is különbözik a kiegészített résztől. A restauráláshoz kapcsolódó kutatómunka a levéltári központban is a legmodernebb műszerekkel felszerelt laboratóriumokban folyik, egyaránt végeznek alapkutatásokat és rutinvizsgálatokat. Az eredményekről ők is szaklapokban, konferenciákon és az intézmény kiadványában számolnak be. Bár olaszországi tanulmányutam során a meglátogatott intézményekben nem az Oxfordban megismert legújabb technikákat és módszereket láttam, ennek ellenére sok, hasznos tapasztalattal gazdagodtam. Az olasz kollégák segítőkészek voltak, anyagmintákkal, szakirodalommal láttak el, tájékoztattak az általuk használt restauráló anyagok beszerzési forrásairól és az árakról. Befejezésül követendő példaként szeretném ajánlani az országos restauráló központok rendszerét. Olaszországban korán felismerve a restaurálás jelentőségét az írott kulturális örökség megmentésében létrehozták és folyamatosan támogatják ezt a két központot, ahol lehetőség nyílik a munka tudományos megalapozására és erre épülve a restaurálás továbbfejlesztésére. s Albrechtné Kunszeri Gabriella 105