Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A Gazette des archives 1984. évi évfolyama / 63–67. o.

mérést végeztek a megyei és városi levéltárak között, amelyben azt próbálták megtudni: hol áll a számítástechnika a vidéki levéltárakban, milyenek az elképzelések, mik a kilátások? A fölmérés eredményét G. Naud és J. Surcouf tette közzé.

2 (A Nemzeti Levéltárban folyó központi és hatalmas gépi adatfeldolgozási vállalkozást — éppen kivételes és közismert volta miatt — számításon kívül hagyják.) Általános megítélés szerint a francia levéltárak meglehetősen lemaradtak a modern technika alkalmazásában. Ezt támasztják alá a statisztikai adatok is (a fölmérés 88 megyére és 126 városra terjed ki): mindössze 8 megyei és 1 városi levéltár rendelkezik saját mikrocomputerrel, ezek közül is csak egy tekinthető igazán nagy teljesítményűnek. 5 levéltár a megye tulajdonában levő számítógépet használja. A cikkírók szerint a saját készülékek nagysága és minősége jó, bár elgondolkoztató, hogy mindegyik tmás és más típusú. Mire használják a számítógépeket? — a fölmérés természetesen erre is kitért. Nos, az alkalmazási területek hozzávetőleges fontossági sorrendje a következő : 1. A szervektől beszállított iratok jegyzékeinek feldolgozása. 2. Kutatótermi nyilvántartás (milyen iratot ki kutatott, mikor stb.). 3. Raktári nyilvántartás, ami lehetővé teszi a férőhellyel való jobb gazdálkodást. 4. Különböző adminisztratív nyilvántartások. 5. Könyvtári anyag nyilvántartása. 6. A kutatásokat szolgáló adatbázisok (létrehozása (anyakönyvek bejegyzései, törvényhozásra és jogszolgáltatásra vonatkozó adatok stb.). 7. Szövegfeldolgozás — az adminisztrációt könnyítendő. Máig sem jutottak egyetértésre a levéltárosok, hogy mi a jobb: saját számítógépet birtokolni, vagy csatlakozni a felsőbb szerv általában nagyobb computeréhez. A szerzők álláspontja meggyőző: ez elsősorban a tervezett felhasználástól függ. Mikroszámítógépet csak 10 ezer rekordig érdemes használni, e fölött, még ha a gépnek van is kapacitása, az adatokhoz való hozzáférés túlságosan hosszú időt vesz igénybe. Ekkor már feltétlenül indokolt a nagyobb gép, erre pedig a levéltáraknak általában nincs pénzük, tanácsos nagy kapacitású számítógéphez csatlakozni. A cikkírók végkövetkeztetése nagyon kritikus: az elmaradottságot tetézve az erők szétforgácsolódnak, sok a párhuzamos erőfeszítés. Sok szép idea van, a megvalósítás viszont vérszegény. Kívánatos lenne egy olyan informatikai csoportot létrehozni, amelynek feladata az lenne, hogy összefogja, koordinálja a folyó és a tervezett munkákat, és hogy ismertesse meg a levéltárakat a társintézményekben folyó programokkal. A francia levéltárak közművelődési aktivitása igen nagy. A gyors fejlődés ezen a területen az 50-es évek elején indult meg, amikor létrehozták az első „oktatói szolgálatokat". Ezen nem külön szervezeti egységeket kell érteni, hanem a levéltárosok és a pedagógusok közös munkáját. A gyakorlatban ez úgy valósul meg, hogy az illetékes oktatási hatóság megbíz egy általában történelem—földrajz szakos tanárt, hogy tartson levéltári órákat. A tanár a levéltár dolgozóival együttműködve iskolai látogatásokat szervez, kiállításokat rendez, pedagógiai segédanyagot állít össze és természetesen vezeti az órákat. Az elmúlt 30—35 év eredményei önmagukért beszélnek: 1953—1983 között a levéltárakban megfordult iskolások száma 5 ezerről 205 ezerre emelkedett! Az eredménnyel mégsem elégedettek, mert a felmérések kimutatták, hogy az általános iskolák egy jelentős része — különösen azokon a vidéki területeken, 65