Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - MÉRLEG - Erdmann Gyula: Két új történelmi olvasókönyv: Csongrád megye évszázadai I., III. köt. Szeged, 1985–1986. / 95–98. o.

marosi—tiszai sószállításokról, a csongrádi földvár pusztulásáról (1241) és Szeged megyeközponttá válásáról, a kunok betelepítéséről a Dél-Alföldre, majd a Hódtavi csatáról (a mai Hódmezővásárhely területén), a nemesi vármegyéről, Szeged privilégiumairól és 1498-as szabad királyi várossá nyilvánításáról, arról, hogy 5 községből hogyan alakult ki Hódmezővásárhely a XV. sz.-ban, Szeged, majd egész Csongrád megye török kézre kerüléséről. A középkorral foglalkozó résznél egy kritikai észrevételem van: a latin szövegek magyar fordítása itt-ott túlzottan tapad az eredetihez s ezáltal nehézkes. A második nagyobb fejezet „A török világ" a kötet gyengébb pontja. A forrásokat bevezető szövegek nem egy esetben nehezen érthetők, itt. félreérthetők, a fogalmazás meglehetősen pongyola (így esik meg, hogy Gyula, mint csongrádi város szerepel, és az is, hogy Csongrád megye mai területén a fejezet szerkesztője szerint 5 nahije volt: helyes fogalmazás szerint: 5 nahije területe is benyúlt a mai megye területére) és többször is ismétlésekkel találkozunk e bevezetőkben. Hiányolok néhány magyarázatot is: a kötet remélt olvasói számára pl. nem ártott volna megmagyarázni azt, hogy a török kézen lévő csongrádi területeket hogyan adóztathatták a még a király birtokában levő Gyula várának katonái. Mindez sokat ront az egyébként érdekes források, forrásrészletek összhatásán. A fejezetben ugyanis értékes szövegeket tanulmányozhatunk a szegedi szandzsák kialakulásáról, Csongrád megye kettészakításáról (a tisztáintúli rész Erdélyhez kapcsolódik, a másik a török hódoltság része), adóösszeírásokból, Tinódi egyik verses krónikájából, a tizenöt éves háború pusztításairól, a megye Borsodhoz (1641), majd Heves és Külső Szolnok megyéhez csatolásáról (1645) s végül Szeged 1686. őszi felszabadításáról a török alól. Az 1686—1715/1723 közti időszak történetéhez belemélyedhetünk a szegedi „palánk" 1697. évi telekkönyvébe, az T700-as kamarai összeírásba, Rákóczi fejedelem visszaemlékezésébe Szeged ostromába és így tovább. Az újratelepítéstől a polgári forradalom és szabadságharc végéig terjedő nagyobbik fejezet magán viseli annak jegyeit, hogy a korszak forrásbázisa a korábbiakhoz (képest egyre bővebb, színesebb, sokrétűbb. E lehetőséggel Barta László és Oltvai Ferenc a válogatás során jól éltek, jól élhettek, hiszen mindketten kitűnő ismerői a kor forrásegyütteseinek. Fejezetünkben olvashatunk a mindennapi életet szabályozó városi statútumokból, a boszorkányperekből, remek részletet Bél Mátyás leírásából, az 1754^ben meginduló Maros^szabályozásról, arról, hogy a Károlyiak érdeke hogyan tette Szegvárt megyeszékhellyé, de láthatunk úrbéri szerződést, jobbágyi végrendeleteket, cselédrendtartást; olvashatunk színészekről, a magyar nyelvért folyó küzdelemről, pusztabérletekről, földművelésről és állattartásról, az egyik szegedi tisztújításról, az 1831-es koleráról (amely azonban nem volt az utolsó kolerajárvány Magyarországon!), Rózsa Sándorról, Széchenyi Tisza-szabályozási munkásságáról (még ha túlzás is az, hogy a „legnagyobb magyar" egyedül Szeged és Csongrád megye miatt fogott e munkába) — és így tovább. — E sikerült fejezetnél hiányolok egy reformkori országgyűlési követutasítást, egy-két népösszeírási, adóösszeírási részletet s általában a történeti-statisztikai források szerepeltetését, és itt sem hallgatható el, hogy a dokumentumokat előző bevezetésekben sok az ismétlés, s jó lenne, ha az 1 pozsonyi mérő = 1 kg adat az egyik jegyzetbe nem csúszott volna be. A kötet egészének arányokra jól ügyelő szerkesztése Blazovich László hálátlan feladata volt: bizonyára nem szívesen, de a terjedelmi határok kényszerének engedve csökkentette az eredetileg bizonyosan háromszor ennyi forrást a jelenlegi méretre.