Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - Ö. Kovács József: A kecskeméti zsidók polgárosodása, 1790–1848 / 30–43. o.

dóságra ható külső nyomás jó néhány említett tényezőjére, valamint a vallási közösséghez tartozás kötelékeire, akkor jóval érthetőbbé válik majd a megosztottság problematikája. A zsidóság felbomló közösségének lényeges jellemzője volt, hogy a vallási egység összetartó erejének gyengülésével párhuzamosan növekedett az egyénre ható külső nyomás.

57 Mindez olyan létbizonytalanságot és abból kinövő gyakori agresszivitást — saját zsidó közössége és társai ellen — szült, ami szinte véglegessé tette a széthúzást. E közösség felbomlási folyamatát serkentette az is, hogy a polgárosodás irányába lassan haladó magyar társadalom „zsidókérdése" is mindinkább az emancipáció kérdéseként vetődött fél.

58 Azonban rögtön hozzá kell tennünk: az emancipációból szinte teljesén kirekesztettek voltak azok a zsidók, akiket már eleve a hivatalos szervek és a megtűrt zsidók sem fogadtak be. Belső ellentétek szegélyezték a vagyont tekintve gyarapodó, de ugyanakkor differenciálódó kecskeméti zsidók útját is. A keresetforrások elnyerése körüli konkurenciaharc volt a konfliktusok állandó okozója. A jövedelmekhez szintén kötődő, tanácsi állásfoglalások is megosztották őket. A vezető testület 1812ben 5 csoportját különböztette meg a kecskeméti zsidóknak.

59 Az elsőbe az 1791 előtt is itt lakó árendások, a másodikba 1791. után, a bőr- és gyapjúkereskedelem érdekében megtűrtek és éppen itt levők tartoztak. Az előbbi kettő csoport — a kiváltságos tehetősebbek — szolgái a harmadik, míg a kitiltás ellenére a városban titokban tartózkodók a negyedik réteget alkották. Külön kategóriába sorolták a házaló, kóborló zsidókat. Ez utóbbiak tulajdonképpen a teljes kitaszítottság állapotában voltak, mivel sem a város, sem a zsidó közösség nem fogadta be őket, ugyanis a zsidó elöljárók 12 Ft büntetés terhe alatt kötelesek voltak jelenteni a tanácsnak az un. „becsúszókat". Egy későbbi vallási vita kapcsán azt is tudjuk, hogy a helybeli zsidó családokat három „rendre" osztotta a hitközségi elöljáróság. A húsvéti kenyér sütése körül kibontakozó ellentéteket követően a 136 családból 24-et az első, 60-at a második és 52-t a harmadik „rendbe" soroltak.

60 Kifejezetten vagyon alapján történt a rangsorolás, s így igen jól láthatók a belső tagozódás arányai. E differenciáltság — a vagyon nagyságának ismeretében is — a betelepedő és az őket követő nemzedékek életében is állandóan érzékelhető jelenség volt. A már több helyen említett tényező, a vagyon mértéke képezte a zsidók befogadásának alapját. Szegény kérelmező esetében a visszautasítás állandó érve volt, hogy az illető csekély vagyonával csak közössége és a város terhére lenne, ezért nem nyerhet engedélyt a letelepedésre. A végleges döntés előtt rendszerint kikérte a tanács a hitközség véleményét is.

61 A tőkeszegény zsidókat adminisztratív eszközökkel könnyen kiutasították, annál nehezebben korlátozhatták mozgásukban a tehetősebb „külföldieket". A szinte mindennapos konkurenciaharcban a toleráltak (például a Hellsinger és a Schwarcz testvérek, Schweiger Márton, Valentin Moses, Hakker Izrael, Csillag Márton) állandóan sürgették a portékás idegenek kereskedésének rendszabályozását. De ugyanígy vitáztak a már szintén említett olaj malmot felállító családok is. A vásárokban olykor hangos veszekedések, sőt verekedések törtek ki a sátorok elosztása miatt, amely érzékenyen érintett minden kereskedőt.

62 Időnként a városból is kitilttatták azt a zsidót, aki „idegenekkel" kapcsolatot tartott. így járt Leutner Jakab is, aki tollal kereskedett (harangozó és kántor is volt egyben), sorsát tekintve megoszlott a helybeli zsidók véleménye. A tehetősebb hitközségi elöljárók kiutasítása, míg mások befogadása mellett foglaltak állást. Az előbbiek vádja így hangzott: miután konyhát tarthatott „...a bicskás jövő-menő zsidóknak kezdett helyet adni, azokat étellel, itallal, szállással tartani, vélek társalkodni, kártyázni, éjszakázni..." Leutner a kiutasítás ellenére továbbra is