Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - Kóta Péter: A vasvári káptalan korai oklevelei: egy formulagyűjtemény / 17–29. o.

Az imént elsorolt adatokból a következő kép bontakozik ki az okleveles gyakorlat első korszakairól: A legelső szakaszban (1257-ig) a formalitások alig-alig szilárdultak meg, bár egyes kifejezések gyakorta ismétlődnek, látszik, hogy mindéin egyes oklevélszerkezet egyedi darab, egységes minta követése nélkül. Többféle promulgatio van forgalomban, a corroboratióban az ut-os mellékmondat dominál, többnyire a „... scriptum contulimus"-szal. Az „actum" kifejezés is előkerül, de ritkán. Privilégiumokban csak az évszámot jelölik, amit megelőz a méltóságsor „N. preposito nostro ..." alakban. Az elveszett ellipszis alakú pecsét helyébe új, kör alakú kerül 1257-bein, ezzel egyidejűleg a formák is feszesebbekké válnak. Állandósul a „notumfacimus tenoré presencium universis" promulgatio, a corroboratióban időnként már föltűnik az „in cuius rei memóriám...", amihez a „litteras concessimus ..." járul, ám számos példa akad a felcserélésre. Ettől kezdve mindig „datum"-ot írnak, a méltóságsor végére kerül az „existentibus", legutoljára az évszám. 1275 körül még mindig az ut-mellékmondat van túlsúlyban, de rohamosan szaporodik az „in cuius rei memóriám...". Ekkor tűnik föl a jellegzetes „quod ut ratum sit", ami a „scriptum contulimus" továbbélését néhány évtizeddel meghosszabbítja. Elképzelhető, hogy ez a korábban legkiforrottabb konstrukció egy személyhez, nevezetesen Egükéhez köthető. Eguke már 1273-ban szerepel, mint a káptalan jegyzője, 1278-ban éneklőkanonok. 1284-ben ugyan kibukott a cantorságból, de még 1311-ben is ő az, aki jegyzőként óvást emel káptalana nevében a kapornaki konvent előtt az egyház és a levéltár fölégetése miatt.

146 „A quod ut ratum sit" 1315-ben úgyszólván egy csapásra kimegy a használatból.

147 A XIII—

XIV. század fordulója zavaros időszak volt a káptalan számára.

148 A letisztult és megállapodott „quod ut ratum sit" mellett még több eltérő típus is van ekkor: „in cuius rei memóriám pleniorem", ami a „scriptum contulimus"-,szal kapcsolódik, 1297-től az „in cuius rei memóriám perpetuamque firmitatem" a „litteras concessimus"-szal, valamint sok átmeneti változat. Az ide vonatkozó írás-összehasonlítások arra hívják föl a figyelmet, hogy a fogalmazatokat és az írásokat nem lehet összefüggésbe hozni: ugyanazon szerkezet több kéz írásával is előfordul, és megfordítva. Minthogy az adatok egy része későbbi átiratból ismeretes, nem lehet megállapítani, hogy több dictamen létezett-e vagy a scriptorok egyéni megoldásaival van-e dolgunk. A „quod ut ratum sit" mellett a többi forma nagyon is diffúz csoportot alkot, amelyben csak az „in cuius rei memóriám..." használata a közös vonás. (Pl. a keltezésben az „anno gratie", „anno ab incarnatione Domini", „anno Domini" váltogatja egymást.) 1297-től egységesebb ez a csoport, amely a „quod ut ratum sit" eltűnése után hegemón szerepre jut és nagy állandóságra tesz szert. Kb. 1315-től „in cuius rei memóriám perpetuamque firmitatem" a „litteras concessimus"-szal, anno Domini, a napi dátum kitétele következetes, a méltóságsor elnyeri végleges helyét: az oklevél legvégén. Évtizedeikig ez van forgalomban, csupán az kititulatio változik 1346/47-ben. Az állandóságot az is jellemzi, hogy az oklevelek nagy részét kevés számú scriptor írta. Egy időben általában kettőnél nem több, ós néhány kéz igen sokáig működött. Lényegesen más az 1328-as helyzet: ekkor öt kéz különböztethető meg, érthető, hiszen óriási feladatot jelentett a rengeteg oklevél lemásolása. Utoljára itt kerülnek elő a XIII. században divatos írások. Az ebként megállapodott okleveles gyakorlat 1356 körül ismét változékony lesz. Az arengás szerkezetek az első jelei a változásnak, majd a pramulgatióban a „memorie commendantes significamus", ill. általában a „memória" térhódítása, a „vigore presentium mediante" feltűnése, eleinte kiegészítésként, jelzik az átalakulást. 28