Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - Gerics József: A középkori rendiség egyes terminusainak római és kánonjogi vonatkozásairól / 9–16. o.

A clermont-i ítélet és a béziers-i gyűlés határozata kétségtelenül ennek a két lex-nek a tartalmára célzott. Ezek alapján ui. valamely universitas „állam (mintájára (ad exemplum reipublicae)" szervezett mivoltának vagy működésének bizonyítékául lehetett hivatkozni arra, hogy a Digesta 3,4 címében foglaltaknak megfelelő perbeli képviselővel rendelkezik, amiből pedig további fontos következtetéseket lehetett vonni a testület jogállására. A syndicus-választás eszerint nagyon is alkalmas „matéria adversus dominos malignandi" volt, nyomós érv a földesúri hatalmat lerázni akaró parasztság, szélesebb értelemben pedig a felsőségének alárendeltségéből szabadulni próbáló, bármilyen közösség számára. Languedocban a clermont-i per és a béziers-i statútum tanúsága szerint a földesúri alattvalók ismételten megpróbáltak ehhez az argumentumhoz folyamodni, és kétségtelenül az Universitas Stedingorum létesítése és pecsétjének megvésetése mögött is hasonló jogi konstrukciót kell keresnünk. Az "érv nyomós volt, mert a római jogból származott. Ez utóbbi subsidiarius jogforrás volt az egyház számára, amint III. Lucius pápa döntvénye az 1180-as években kimondta („ ... sicut humanae leges non dedignantur sacros canones imitari, ita et sacrorum statuta canonum priorum principum constitutionibus adiuvantur..." X.5,22,1). Ebből következett azután az a kutatás által rendszerint figyelmen kívül hagyott, fontos körülmény, hogy a római jog az egyház jogán és praxisán keresztül, recepció nélkül is közvetve befolyásolta egész Európa jogéletét. Jelentőségteljes dolog ezen kívül, hogy Gratianus, a középkori egyházjog 1140 táján működött, első nagy bolognai rendszerezője közvetlenül is vett át a Digesta-ból Decretum-ába az universitas-ra vonatkozó terjedelmes részletet. Gratianus az universitas jogi személyéről egy egyház, tehát kollektíva seruus-ának felszabadítását tárgyalva szól, s a Digesta-nak a kérdésre vonatkozó szövegeit idézi. A Dictum post C.12 qu,2 c.58-ban így ír: „Libertus enim — nisi venia impetrata — patronum in ius vocare non permittitur. Unde in Dig.(2,4,25): »Si... libertus patronum in ius voeaverit, ex querela patroni vei... quinquaginta aureos dat, vei... ut inofficiosus castigatur... Si verő a collegio quis manumissus fuerit, non singulis, sed univadsitati reverentiam debet.-« Unde in eodem libro (Dig.2,4.10): »Qui manumittitur a corpore aliquo vei collegio vei civitate, singulos in ius vocabit. Nam non est illorum libertus, sed reipublicae honorem habere debet. Et si adversus rempublicam vei universitatem velit experiri, veniam edicti petére debet, quamvis actorem eorum constitutum in ius sit vocaturus.-«" Eszerint a felszabadítottat bizonyos kötelezettségek terhelik felszabadítójával szemben. Ha universitas szabadította fel, akkor semmiféle kötelezettsége sincs a tagok közül egyik iránt sem, hanem csakis az universitas iránt. Ám ha a rabszolga több olyan egyed közös tulajdona volt, akik egymástól függetlenek és nem alkotnak testületet, akkor a római jog szerint (Dig. 2,4,23) közülük mindegyikkel szemben külön-külön is teljesítenie kell a régi tulajdonos iránti kötelességeket. Itt plasztikusan szemlélhetjük azt a különbséget, amely a valamilyen jogilag létező közösség, testület személyisége és a testületet nem alkotó egyedek (singuli) csoportja közt állt fenn. Ezt a viszonylatot gyakran fejezték ki az „universitas (vagy universi) et singuli" terminussal. Az „universi et singuli"-t sokszor állították vonatkozásba a Codex-ből (5,59,5) idézett Quod omnes tangit, ab omnibus comprobari debet tétellel. A lex, amelyből hivatkozni szoktak rá, a gyámságra vonatkozik, s azt mondja ki, hogy a gyámtársaknak mind egyet kell érteniük olyan intézkedés tételénél, amelyért valamennyien felelősek. 12