Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 3. szám - MÉRLEG - Gyarmati György: A tanácsrendszer első éveinek dokumentumai. Források Budapest történetéhez 1950–1954. Bp., 1985. / 75–78. o.

A mindennapi létfenntartás biztosításának ilyen zavarai — „fokozottan robbanásveszélyes" voltuk miatt — legfelsőbb szintű gyors intézkedésekre ösztönöztek, ennek megszervezését és gyakorlati kivitelezését „adták le" azután tanácsi hatáskörbe. Olyan területeken viszont, ahol a gond nem volt ugyan kisebb, de nem volt ennyire robbanásveszélyes, a tanács — a kötetben közzétett források alapján is — látványosan magára maradt. Mivel azonban a lakosság — deklarált funkciói alapján — elsődlegesen a tanácstól várta nélkülözéseinek orvoslását, a megoldatlanul maradt problémák miatt egyre inkább erősödő „sóhivatal" minősítés is elsődlegesen e néphatalmi intézmény reputációját rontotta. A tanács mindezekből következő korabeli lehetetlenülése leginkább a mindvégig megoldatlan lakáshelyzetről tájékoztató iratokban követhető nyomon. Ez pedig nem csupán Budapest világháborús károsodásának következménye volt. Az ötvenes évtized első felében jelentős húzóerőt jelentett, hogy a feszített terveket a vállalatok, gyárak elsődlegesen a munkaerő számának növelésével vélték teljesíthetőnek. Ezzel párhuzamosan, az egyre inkább szorító beszolgáltatási és adóprés elől menekülő, gazdálkodással felhagyó földművelők százezrei „városi munkára szegődve" ugyancsak jelentős mértékben gyarapították a főváros népességét. A központi államapparátus százezres nagyságrendű növekedése ezekben az években szintén Budapesten volt a legnagyobb mértékű, lakást is igénylő Pestre helyezett káderekkel. E tényezők együttesen eredményezték, hogy a főváros népessége a kötet által tárgyalt években mintegy 200 000 fővel gyarapodott, s ezt alig tudták mérsékelni az egyre inkább szigorodó letelepedési intézkedések. Az igénylők százezres nagyságrendje mellett hasonlóképpen alig enyhített valamit a gondon az az 1951 nyarán végrehajtott — „ellenséges és fasiszta elemeket" — a fővárosból adminisztratív úton kitelepítő akció, melynek „hozamaként" mintegy ötezer kádert és családját lehetett lakáshoz juttatni. (Az ilyen kategorikus sémák alapján motivált generális adminisztratív intézkedésekbe ezen években az is belefért, hogy a két világháború közötti korszak — még itthon élő — reprezentáns családjai vagy jobb állást betöltő közalkalmazottai mellett számosan jutottak olyanok is kitelepítettek sorsára, akik néhány évvel korábban származásuk miatt kerültek az akkori deportáltak transzportjába, vagy olyanok, akik az antifasiszta ellenállásban és a népi demokratikus újjáépítésben is aktívan vettek részt, akár főpolgármesteri vagy miniszteri rangban, beleértve ebbe a koncepciós perek során ellenségnek minősített elítéltek „szabad lábon" hagyott családtagjait is.) Ilyen körülmények között a főváros tanácsa évi tízezres lakásigény-növekedéssel számolt ugyan, az Országos Tervhivatal viszont ennek alig 20%-át hagyta jóvá. Mire a kivitelezésre sor került, a költségvetés további lefaragásával már ez sem volt megvalósítható, viszont az egyes tárcák pozicionális súlyuknál fogva az elkészült lakásokból jelentős részt tudtak saját szerveik dolgozói számára biztosítani, tovább szűkítve a fővárosi és a 19 kerületi tanács felhasználható lakásalapját. Az ily módon kumulálódó feszültségek azután törvényszerűen vezettek oda, hogy 1953-tól egyre szaporodnak a jelentésekben az „önkényes beköltözőkről" szóló tudósítások, a kiköltöztetést kísérő „botrányos jelenetek". 1954 őszén pedig mindez már az IKV, a Népfront és a tanács elleni többször megismétlődő, több száz fős „tüntetéssé" változott, eladdig, hogy karhatalommal kellett ezeket feloszlatni, a lakberendezési tárgyakkal eltorlaszolt villamosvoaalakat felszabadítani, majd „a bűnvádi eljárás megindítását kérni". Hasonlóan feszítő gondokat említhetnénk a közölt anyag alapján a közigazgatásilag ez idő tájt Budapesthez csatolt településekkel megnövekedett főváros közmű vesítési, tömegközlekedési gondjairól. Így a főváros közönségének a tanácsokkal szembeni azon várakozása, amely „a népnevelők túlbuzgó felvilágosításai alapján" működésük kezdetén megfigyelhető volt, fokozatosan le77