Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 3. szám - DOKUMENTUM - Gergely Jenő: A keresztényszocialista mozgalom Magyarországon az 1920-as évek első felében / 25–48. o.

tősen szűkszavú és bizonyos adatok közlésére szorítkozik. Eszerint a 36 országos szövetségben 115 275 tag lenne, s tagdíjat 116 000 000 korona értékben fizettek. (1/4. sz. dok.) Ezeket az adatokat mértéktelenül eltúlzottnak tartjuk, még formálisan sem létezett ilyen magas taglétszám. Ezt más, részint keresztényszocialista, részint szociáldemokrata források igazolják. A tagdíjfizetés sem érhette el ezt az összeget, mert a megmaradó tagok ritkán voltak hajlandók tagdíjat fizetni. Sokkal valószínűbb, hogy az összegben benne foglaltatik az adományok egy jelentős része is (amikről viszont nem közöltek kimutatást).

10 1924-ben már éles belső viták folytak a keresztényszocialista mozgalomban. Tobler János átvette Szabótól a szakszervezeti központ főtitkári tisztét. E pozícióját felhasználva fokozatosan kiszorította a dilettáns kurzuspolitikusokat, és megkísérelte a keresztény szindikalizmus megvalósítását, szorosan együttműködve a koncepcióját támogató nemzetközi keresztény szakszervezeti központtal. Az 1924 decemberében tartott kongresszusra az ellenségeskedés volt a jellemző, jelezte a válság felszínre kerülését. (II. sz. dok.)

11 A vita, majd ellenségeskedés 1926-ban szakadáshoz vezetett, amikor is a keresztényszocialista szakszervezetek központi elnökévé Székely helyett Toblert, főtitkárává pedig Lillin Józsefet választotta meg a közgyűlés többsége. Székely és Szabó kiváltak a szakszervezeti szövetségből, és a keresztényszocialista egyesületek szövetségére támaszkodva néhány állami és közüzemi, illetve dohánygyári keresztényszocialista szakszervezetet vittek magukkal a frakciójukba. A többség azonban a Tobler vezette szakszervezeti központ tagja maradt.

12 Az 1925. tavaszi püspöki konferenciának készült beszámoló (III/2. sz. dok.) a keresztényszocialista szakszervezetek 1924. évi működéséről már valóban alapos és részletező. A jelentésben — amely már tükrözte Tobler szemléletét — még összehasonlító adatokat is találunk 1923-hoz képest. A jelentés őszintén feltárta, hogy a megváltozott körülmények között nem képeznek komoly versenytársat a szocialista mozgalommal szemben, illetve elismerte, hogy a tagság egy része otthagyta a szakszervezeteket, kiléptek, elmaradtak. Az egész jelentésből kitűnt a mozgalom hanyatlása, defenzívája. A táblázatos adatsorok ugyanakkor ennek ellentmondanak. Az összesítés szerint nemhogy csökkent, hanem nőtt az össztaglétszám: az 1923. évi 115 275-tel szemben 115 359-re, ami nyilván lehetetlen az előadottak után is, még inkább a valóság ismeretében. Ha pedig az egyes szakmákat nézzük, akkor jelentős visszaesés csak a dohánygyári munkásoknál tapasztalható, ahol a létszám a felére zuhant. A többinél a csökkenés néhány száz, vagy annyi sem, míg másoknál hihetetlen arányú gyarapodás lenne. így pl. a keresztényszocialista postások és a textilmunkások létszáma megduplázódott, a beszervezett vasutasok száma pedig a több mint 9000-ről 16 000-re emelkedett! Szerepel a statisztikában a keresztényszocialista földmunkások szövetsége is, némileg csökkenő, de tekintélyes 28 000 létszámmal. Valójában azonban a hatóságok 1923 végétől teljesen lehetetlenné tették ezen szervezet működését,

13 így az 1924-re szétesett, tehát csak papíron volt meg a „taglétszám". A taglétszámmal való manipuláció kifelé azt akarta igazolni, hogy a mozgalom továbbra is jelentős, támogatásra érdemes. A püspöki kar a megváltozott helyzetről vagy nem rendelkezett hiteles információkkal, vagy egyszerűen szemet hunyt felette. Csak így képzelhető el, hogy az 1925. március 18-i konferencián is a jelentést azzal vették tudomásul, hogy „a püspöki kar tagjai minden lehető támogatást megadnak".

14 A támogatás összege pedig nem volt csekély. Mint a jelentésből is kitűnik, a szövetség évi bevétele tagdíjból és„egyéb címen" meghaladta a fél milliárd koronát (520 114 000 K). Ha azt vesszük alapul, hogy az előző évi kimutatás szerint ebből csak 116 millió volt a tagdíj, akkor a bevétel tetemes hányada a püspökkari és egyéb egyházi segély. A terhek egy részét a vallásalapra hárították, amely 28