Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 3. szám - VITA - Vita a levéltárosi hivatástudatról: vitazáró / 22–24. o.

Kevésbé jelent egyedi meghatározó tényezőt e téren az anyagi megbecsülés ugyancsak többször említett (Erdmann Gyula, Pintér Ilona) probléma ja, amely a magyar értelmiség valamennyi rétegének egyformán sajátossága. Érdemes viszont, mint a témakör meghatározó magját a történelmi motivációk sorát folytatni. Mégpedig azzal, hogy a levéltárak feladatainak 1950 után bekövetkezett igen számottevő bővülése (ami megfelelt a korszerű levéltári elképzeléseknek), a levéltári anyag, majd 1968 után a személyi állomány jelentős gyarapodása sajnálatosan nem járt együtt a szakmailag megfelelően és tudatosan felkészített levéltárosok munkába állásával. (Az 1950 utáni szakmai káderpolitika történetének feldolgozása bizonyára közelebb vinne a szakmai tudat jelenkori helyzetének jobb megértéséhez is.) A csekély létszámú egyetemi levéltárosképzés kényszerpályán mozgott, amikor a történeti diszciplínák nélkülözhetetlen elsajátíttatására helyezte a hangsúlyt. Ezzel nagyban hozzájárult a kutató-történészképzés hiányának pótlásához, a történész-utánpótlás biztosításához. Ámde az átlagos történészképzettségnél többet nyújtó levéltár szakosok jó részét így a pályáról természetszerűleg vonták el a különböző hazai tudományos intézetek. Mivel ez ma is így van, célszerű lenne a levéltáros szak létszámának emelése, de legalább folyamatosságának fenntartása és erősítése. A meglevő és folyamatosan gyarapodó-megürülő levéltári státusokat viszont valahonnan be kellett tölteni s ez kézenfekvően csakis az egyetemi vagy főiskolai történelem szakos tanárképzésben végzett, a történelmi kutatómunka iránt készséget és ambíciót érző emberekkel történhetett. Az ő levéltári átképzésük, érdeklődésük megfelelő mértékű „átprogramozása" nem minden esetben járt sikerrel. Annál is inkább, mert a levéltári munkát számukra nem egyszer — részben a kezelők hiánya vagy éppen rossz munkaszervezés miatt — a mechanikus, különösebb hozzáértést nem igénylő szellemi segédmunka jelentette. A hozzászólók egy része, miként a közfelfogás is a szakmai színvonal szempontjából idealizálja a centralizált irányítás időszakát. E forma jellegének megfelelően ekkor kétségtelenül több volt a központilag kidolgozott utasítás, irányelv, gyakoriak voltak a munkamegbeszélések, nemritkán vég nélküliek a viták. Az elvek megvalósítását illetően viszont már kisebb volt az egyöntetűség (kézenfekvő példák erre a korabeli fondjegyzékek) miként a mai létszámnak töredékét kitevő munkatársi gárda emberi kapcsolata sem volt maradéktalanul felhőtlen. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a működési körülmények elvi, dologi és személyi feltételeit tekintve mennyire más volt az 1950—1968 közötti időszak. A decentralizációval együtt járó feladatbővülés, az irányítási mechanizmus átalakulása óriási kihívást jelentett a levéltárak felé. Ennek sem akkor, sem azután nem lehetett megfelelni — csupán a megmaradt központi szakmai irányításra hagyatkozva és hivatkozva — öntevékeny szakmai összefogás, demokratikus belső fórumok megteremtése nélkül. így van ez minden olyan országban (ezek vannak többségben), ahol a levéltárügy decentralizált keretek között működik. Sajnos nálunk e törekvések csak késve jelentkeztek, megvalósításuk hosszú ideig húzódott s a kezdeti hiány halmozott veszteséggel járt. S máris visszatértünk a levéltáros egyesület témájához. Bizonyos, hogy a szakmai tudat ápolásáért, fejlesztéséért, az identitás megtalálásáért és megőrzéséért nagy erőfeszítéssel és szívós munkával a szakmai egyesület tehet a legtöbbet. Ehhez természetesen nélkülözhetetlen, hogy mindazok, akik magukat a fogalom teljes értelmében levéltárosnak vallják s azok is akarnak maradni, ott legyenek az egyesületben, munkájában tevékeny részt vállaljanak, képesek legyenek a közösségi és szakmai érdekek megfogalmazására, továbbítására az irányítási mechanizmus és a társadalom felé. 24