Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 4. szám - VITA - Kanyar József: Gondolatok a magyar levéltárak jövőjéről / 40–43. o.

súlytalanná tette az iratkezelés ügyét. De a papír nélküli adminisztráció hangoztatása is iratkezelés-ellenes. így a magyar levéltárak jövendőjének a biztosítása csak akkor lesz eredményesnek mondható, ha egyszerre sikerül e három feladatkörnek eleget tenni. Szerintem. — és ebben vitatkoznék Buzási Jánossal — a történeti feldolgozás nem esik kívül a levéltári szakmán. Nagyon fellengzős fogalmazás az, hogy némely levéltárban néhány tetszetős forrás megtalálása után nagyot „kukorékolnak és rittyentenek" egy-egy disszertációt is. Bár minél több ilyen „rittyentés" és „kukorékolás" fordulna elő levéltáraink életében! Buzási János azt a kérdést is felvetette, hogy a régi, a múltbéli levéltárosi hivatás és az új hivatás között valami ellentmondás található. Ezt aligha hiszem. Szerintem nincs régi vagy új hivatásképe a levéltárosi munkának, csak egyfajta hivatás van: a minden időkben érvényes levéltárosi hivatás. A kérdés kapcsán természetesen sok elméleti probléma is szőnyegre került. Buzási János is beszélt a levéltárosok egyesületi szekciójának elsorvadásáról, gyengüléséről. Jómagam is az elsorvadást látva, annak fő okát a szekció albérleti koncepciójának a haj szórtságában látom. Hiányzott ebből a szekcióból a „főbérlet" a levéltárosok demokratikus egyesületi önkormányzata. Először is kimaradtak belőle többen a jó nevű és jól dolgozó levéltárosok közül, még „vezérkari" szinten, de tagságában is mellőztük a szakemberi hálózat értékes közép hadát. Miért kellett a szekcióval sietni? Szinte előre meg lehetett jósolni a sorvadás bekövetkeztét, hiszen ha tagságában nem teljes egy szervezet, azt vezetői sohasem tudják átfogni és nem tudják a jövendő felé szerencsésen és eredményesen vezetni. A kérdés kapcsán beszélnünk kellene a magyar levéltárak azon jövendőbeli törekvéseiről is: miképp lehet valamennyi levéltárt történeti és társadalomtudományi műhellyé alakítani. Hiszen a bennük folyó kutatások nemcsak helytörténeti és regionális kutatások, hanem az országos köztörténeti kutatások is segítik, törekedvén arra: hogy e kutatások távolsága minél jobban lecsökkenjék, szinte minimumra zsugorodjék, esetleg teljesen el is tűnjék. Én azt hiszem, hogy ez lehet a legnagyobb célja a decentralizált tudománypolitikai törekvéseknek is. Van-e politikai és emberi értelme a decentralizálásnak? Szerintem: van. Aligha lehet ugyanis igaz az, hogy a történelem tulajdonképpen csak az absztrakció modellje szerint alakul. Vajon a decentralizáció, a helyi autonómia, a vidéki tudományos munka kiépülése talán nem a demokratikus önvédelem eszköze? Nem a szocialista Önkifejlődés humán igényeinek és szükségleteinek a kielégítését segíti elő? Egy ilyen tendencia tulajdonképpen törvényeink teljesebbé tételét, a haladás szolgálatát védi, s nem áll azzal ellentétben. Inkább sokoldalú kölcsönhatásban áll vele. Ezt a kérdést tárgyalta a legutóbbi ülésén a Levéltári Tanács is. E testületünk ülésére először jött hívásunkra a Magyar Tudományos Akadémia történeti bizottságának elnöke, Kosáry Domokos akadémikus. Kosáry hangsúlyozta, hogy nemcsak annak a hét levéltárnak kell önálló kutatóhelyi jelleget adni, amelyek 1981-ben már kaptak ilyent, hanem minden magyar levéltárat Önálló kutatóhellyé kell nyilvánítani, hiszen a magyar társadalomtörténet forrásainak 80—90%-a levéltárak polcain található. Állást foglalt a tanácsülés abban a kérdésben is, hogy felkéri az Akadémia történeti bizottságát: a Tudományos Minősítő Bizottság által elfogadható diszciplínák közé vegye fel a levéltártudományt. Ezzel egyengesse azt a törekvést, hogy kiváló szaktudományi műveltséggel rendelkező levéltárosaink a tudományos minősítések mindenfajta szintjén habilitáeiót szerezhessenek a történelemtudományok kategóriájában. 41